Subscribe:

Labels

2017. december 17., vasárnap

Ki vagyok én? - Merthur


A harmadik történet főszereplője Arthur, és egy kicsit furcsán viselkedő Merlin...



Szokatlan és váratlan csörömpölés hasított a hajnali csendbe, mire Arthur Pendragon azonnal felült az ágyban. Az utóbbi pár hétben kezdett a tűrőképessége határára érni, mégis úgy érezte, ez az állapot még nagyon sokáig kitart majd.

-          Merlin? – motyogta bele a homályba. Meg sem kísérelt maga mellett tapogatózni, pontosan tudta, hogy a srác nincs ott.
-          Tessék – hangzott a szoba másik feléből, Arthur pedig hunyorogva próbált fókuszálni.
-          Mit csinálsz?
-          Takarítok.
-          Amint hallom, nem megy valami jól. – Csend, majd árulkodó szipogás.

-          Sajnálom, uram. Igyekszem jobban vigyázni, hogy ne zavarjam az álmát. – A herceg frusztráltan sóhajtott, mialatt kikelt az ágyból, és odasétált a másikhoz.
-          Ne kezdjük ezt előröl – kérte halkan. Most már látta, hogy Merlin a földön térdel, és a páncélját igyekezett rendbe hozni.

-          Muszáj mindig előröl kezdenem…
-          Merlin! – csattant fel, mire a srác összerezzent. Arthur még mindig nem tudta feldolgozni, hogy szolgája fél tőle. Óvatosan leguggolt mellé. – Merlin, hajnal van. Egyáltalán nem muszáj ilyen korán… - De Merlin egy villámló pillantással elhallgattatta. Arthur lelkébe mart a tudat, hogy néhány héttel ezelőtt a srác szeme valóban képes lett volna szikrákat szórni. – Rendben, akkor segítek. – Merlin erre felnevetett, de szerencsére nem gúnyosan, inkább szeretetteljesen.
-          Majd később folytatom… amint a hercegem hajlandó elhagyni a szobát.
-          Nos, amíg te is benne vagy, addig nem sok esélyt látok rá. – Azzal visszarángatta társát a takaró alá, sőt, maga alá.

Mindent elkövetett, hogy betöltse a szobát Merlin kacagása, majd jóleső nyögései, és még ezután sem állt meg. Addig hajszolta a testüket, míg már nem bírták tovább nyitva tartani a szemüket. Arthur azért még talált magában elég erőt ahhoz, hogy átkarolja kedvesét, és a füléhez hajoljon.
-          Mindig is mágus voltál, és az is maradsz. A szívem mágusa. – Azzal álomba merült.

Másnap Merlin hangját sem lehetett hallani, a herceg mégis biztos volt benne, hogy sokkal jobban érzi magát. Erős késztetést érzett, hogy az unalmas és monoton megbeszélések helyett inkább Merlin sertepertélését kövesse figyelemmel.

-          Erre kellene koncentrálnod – mutogatott a srác az asztalt elborító iratokra, mikor Arthur kérlelni kezdte, hogy telepedjen kicsit az ölébe. – Gaius szerint minden igaz, amit a felderítőid állítanak…
-          Ebben nem is kételkedtem – mondta a szőke -, de néha még én is megérdemlek egy kis pihenést.
-          Hát hogyne – bólintott Merlin egészen úgy, mint régen, amikor Arthur minden hülyeségére csak lelkesen helyeselt.
-          Te most gúnyolódsz?
-          Dehogyis.
-          De igenis. – Merlin gyorsan elfordult, de a herceg még el tudta kapni egy vigyor szikráját. – Én vagyok a herceg. Ha azt állítom, gúnyolódsz, akkor az úgy is van.
-          Persze – sietett megnyugtatni őt a másik.
-          Tehát az van, amit mondok.
-          Igen.
-          Akkor most nyomban idejössz mellém. De előbb leteszed azt – mutatott a Merlin által szorongatott rongyra. A srác mélyet sóhajtva tett eleget mindkét kérésnek.

-          Parancsolj velem. – Arthur lejjebb hajolt, hogy találkozzon a tekintetük.
-          Tudod, mi van? – Merlin nem felelt. – Még csak három éve voltál varázsló. Ez nem olyan, mintha mondjuk soha többé nem látnál… ami nagy csapás lenne számodra, mivel le kellene mondanod arról, hogy nap mint nap csodálhasd szerény személyemet…
-          Mi a lényeg? – érdeklődött Merlin, mire Arthur megfogta a kezét, és összefűzte az ujjaikat.
-          A lényeg az, hogy erő ide vagy oda, mióta beléptél az életembe, számomra minden csupa varázslat. És nem tervezem, hogy ezen mostanában változtatok. Hát te?

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése