A sziget szíve 5. fejezet

A történetben nem sokat haladunk előre, de legalább Agron barátunk ráébredni látszik néhány dologra... viszont lehet, hogy már túl késő...?

Nasir harmadik napja volt távol, ami azt jelentette, hogy eltelt az expedíció fele. Agron felkelés után, ebéd után és lefekvés előtt is ezt mantrázta magának, hogy képes legyen átvészelni a fennmaradó napokat. Hihetetlennek tűnt számára, hogy ennyire hiányzik neki a kisember, mégis így volt. Nem csak a szex, amit egyik korábbi partnerével sem talált annyira kellemesnek és kielégítőnek, mint a gazdájával, hanem a csendes meghittség, a halk beszélgetések, a lopott pillantások, és Nasir büszke mosolya, amivel a legváratlanabb pillanatokban ajándékozta meg. Próbált a Spartacus által kiutalt feladatokra koncentrálni, de egyre csak az erdő felé tekintgetett, pedig Nasir érkezése legkésőbb három nappal később volt esedékes.

-          Mégis megtörtént, nem igaz? – szólította meg Mira, amitől Agron enyhén összerezzent. Megint elkalandozott, de még idejében sikerült észrevennie, hogy a tuják helyett a kövezetet kezdte el locsolni.

-          Mi történt meg?

-          Elvarázsolt téged. Ahogy mindenkit. – Agron kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de nem tudott megszólalni. A szíve összeszorult a mellkasában, a lélegzete elakadt, és már majdnem azt hitte, szívrohamot kap ott helyben, annyira rosszul érezte magát. Megérezte Mira karját a vállán, ahogy odatámogatta az egyik padhoz, leültette, és elszaladt valahová.

Agron tényleg azt hitte, hogy ott a vég, hogy ott fogja feldobni a pacskert abban a gyönyörű kertben, amellett a gyönyörű kastély mellett, ahol az a gyönyörű kisember lakott, aki nem volt ott mellette… és akit szeretett.

Abban a pillanatban, amint erre rájött, máris könnyebben kezdett lélegezni. Oldalra nézett, ahonnan futva igyekezett Mira, Spartacus, és Doctore, aki le is térdelt mellé.

-          Agron, minden rendben?

-          Én… nem kaptam levegőt.

-          Igen… - A fekete bőrű férfi hátrapillantott társaira. – Mira elmondása alapján pánikrohamod volt. Szerinted mi válthatta ki? – Csend.

-          Éppen a gazdánkról beszélgettünk – felelte Mira halkan, aztán, mikor Agron nem mordult rá, folytatta: - Azt mondtam neki, örülök, hogy ő is éppúgy megkedvelte, mint mi, többiek.

-          Én nem… kedvelem őt – sziszegte Agron, és a mellkasára szorította az öklét.

-          Csak nyugalom – utasította Doctore. – Vegyél pár mély levegőt! Lassan! – és mutatta, mit vár el a férfitól. Agron kihúzta magát, és lélegezni kezdett. Lassan, nyugodtan, csak erre koncentrálva. – Nagyon jó, remek. Azt hiszem, le kellene pihenned egy kicsit. A locsolást majd mi befejezzük. Ugye, Spartacus? – nézett jelentőségteljesen a vezetőjükre, a férfi pedig azonnal bólogatni kezdett.

-          Bekísérlek a szobádba – ajánlotta, és felsegítette Agront a padról. Végig fogta a karját, amíg átsétáltak a kastélyon, egészen a rabszolgáknak fenntartott szárnyig. Mindannyiuknak külön szobájuk volt, habár nem sok mindent tudtak elhelyezni benne. Agron lerúgta a cipőjét, és végigdőlt az ágyán, amiből enyhe porfelhő szállt fel, jelezve, hogy gazdája nem sok éjszakát töltött ott az utóbbi időben. – Pihenj, megértetted?

-          Megértettem – felelte a férfi oda sem figyelve, de hirtelen összerezzent, mikor Spartacus lehajolt, elkapta az állát, és a szeme közé bámult.

-          Ha megtudom, hogy bántottad… nem tudsz majd olyan helyre rejtőzni, ahol nem talállak meg.

Agron a következő három nap során egy percet sem aludt. Egyre inkább tartott attól, hogy Nasirt valami baj érte… hogy nem ér majd vissza időben, hanem beleesett valami verembe, amiből apró lábaival soha nem fog tudni kimászni.

-          Vele kellett volna mennem – sziszegte magának padlómosás közben. – Kit érdekel, ha elterelem a figyelmét, ha közben megmentem egy kígyótól? – Kicsavarta a rongyot. – Különben is, miért kell még mindig kézzel mosni a padlót?

-          A kétkezi munka nemesíti a lelket, és edzi a testet – haladt el mellette Spartacus mosolyogva. – Használhatnánk gépeket, mert Nasir tervezett nekünk nem egyet… de én visszautasítottam. – Agron felvont szemöldökkel fordult felé. – Szeretném, ha az embereim megtanulnák, mit jelent a két kezükkel előállítani valamit… mit jelent rendet tartani maguk körül, mert akkor jobban vigyáznak majd rá. Maradt ott egy folt – bökött a padlóra, aztán önelégülten vigyorogva távozott.

-          Lejárt a határidő – szólalt meg Doctore aznap este, vacsoránál. Senkinek sem volt túl sok kedve összegyűlni egy olyan asztal körül, ahol nem ült ott Nasir, de Spartacus ragaszkodott hozzá, hogy együtt beszéljék meg a továbbiakat.

-          Így van – bólintott Spartacus. – Bevallom, eddig is volt bennem egyfajta rossz érzés, de Nasir soha korábban nem maradt ennyi ideig távol. Szóval azt javaslom, ha holnap reggelig sem érkezik meg, induljunk utána. – Mikor minden tekintet Agron felé fordult, a férfi rájött, hogy morogni kezdett. – Neked mi a véleményed, Agron?

-          Az, hogy ne várjunk tovább. Így is elég idő telt már el. Mi van, ha… megmarta egy kígyó?

-          Ki tudja szívni magának a mérget – szólt közbe Doctore.

-          És ha véletlenül megevett egyet azok közül a mérgező növények közül?

-          Kizárt – vélte Mira. Agron a következő pillanatban mérgesen az asztalra csapott, a tányérok és evőeszközök felszökkentek a levegőbe, majd csörömpölve visszahullottak.

-          Mintha azt mondtátok volna, kedvelitek! Hogy az életeteket is odaadnátok érte! Mégsem akartok elindulni… végig csak a szátok járt! – Felpattant, mire a férfiak is, majd Spartacus elkapta a könyökét.

-          Agron! Hidd el, nekünk is ugyanannyira fontos, mint neked. De sosem bocsátaná meg nekünk, ha felkészületlenül erednénk a nyomába! Így saját magunkat is csak veszélybe sodornánk! – Agron elrántotta a kezét.

-          Nyugtasd csak ezzel magad… engem rohadtul nem érdekel. – És már ott sem volt.

Igazság szerint Agron persze egyetértett Spartacus minden szavával. Tudta, hogy Nasir nagyon mérges lenne, ha rájönne, hogy élelem és víz nélkül indult neki az útnak, de annyira dühös és elkeseredett volt, hogy semmi sem érdekelte. Még akkor sem volt ilyen kétségbeesett, mikor elszökött a kastélyból nem is olyan régen. Akkor csak az a vágy vezérelte, hogy eljusson a kikötőig, és itt hagyhassa ezt a csicsás kastélyt a benne élő királyfival egyetemben… most azonban mindenáron meg akarta találni a kisembert, hogy bocsánatot kérhessen… és hogy elmondhassa, mit érez iránta.

Nem meglepő módon rohadtul gyorsan eltévedt. Nagyjából sejtette, Nasir merre mehetett, mivel jelentős ideig magyarázott neki a térkép előtt állva, de Agron figyelme már akkor is egészen másfelé kalandozott el. Morogva letört maga előtt egy újabb ágat, aztán lerogyott egy kőre. Folyt róla az izzadtság, pedig már rég beállt az este. Szúnyogok és egyéb meghatározhatatlan lények repkedtek körülötte, amiket meg sem próbált elhessegetni, hiszen semmi értelme nem volna. Ha valamit megtanult Nasirtól, hát az az volt, hogy vannak dolgok, amik ellen semmit sem lehet tenni, haladnak a maguk útján, és kész.

Talán az is így előre elrendeltetett, hogy ők ketten egymásba szeretnek? Agron nem akarta áltatni magát, de Nasir lopott pillantásai egyértelmű üzenetet hordoztak; gazdája már egyáltalán nem csak egy numerát látott benne, hanem valaki olyat, akivel el tudná képzelni a jövőjét. Agron jólesően megborzongott erre a gondolatra… aztán azonnal megrémült. Nem a többi rabszolga miatt aggasztotta magát… sokkal inkább tartott Nasir családjától. Jóllehet Agron is tanult ember volt, mégsem érhetett fel soha az Arlidge családhoz, soha nem lehetett volna Nasir egyenrangú társa. Mégis akarta. Mindennél jobban vágyott arra, hogy a kisember mögé lopózhasson, belekóstolhasson a nyakába, vagy magához húzhassa, és megcsókolhassa az egész kastély népessége előtt. Az egész világ előtt. Ezt persze nem fogja tudni megtenni, ha Nasir belehal valami butaságba, és nem tér vissza hozzá. Agron mélyet sóhajtva körülnézett a sötét erdőben, aztán feltápászkodott, és elindult hazafelé. Illetve merte remélni, hogy arra indult, és nem egy közeli szakadék felé.

Már kezdett hajnalodni, mikor beballagott a tárva-nyitva álló kapun. Ez volt az első furcsaság, amin illett volna meglepődnie, ha nem lett volna olyan fáradt. A második furcsaság az volt, hogy szinte az egész kastélyban égtek a lámpák, amit Nasir egyébként soha nem engedett volna meg, tekintve, mekkora energiapazarlás. De Agron tekintete ezen is átsiklott, csak ment és ment felfelé a lépcsőn, majd bedörömbölt az ajtón. Ami egyetlen érintése nyomán kitárult. Agron erre már felvonta a szemöldökét. Hiszen az egy dolog, hogy a nagykapu nyitva… de olyan még sosem esett meg, hogy a bejáratot is elfelejtik bezárni. Hacsak… hacsak azért nem zárták be, mert már nem volt semmi jelentősége… Olyan sebesen vágtatott keresztül a halon, amit nem is feltételezett volna magáról, aztán néhány szökkenéssel maga mögött hagyta a lépcsőket, majd lihegve beesett Nasir hálószobájába. 

Kicsire összehúzom magam, mert ez aztán tényleg függővég... de ne bántsatok! :):)