Subscribe:

2017. július 7., péntek

Keep calm and write something



Két történetet hoztam nektek, amiket a moly.hu egy kihívására készítettem. Nagyon élveztem az írást, remélem legalább Ti is annyira élvezni fogjátok az olvasást. ;)







1. Írj egy állat szemszögéből
– Ez annyira… gáz.
– Te hol tanultad ezt a szót?
– Elég sok emberrel találkozom nap, mint nap, tudod. A múlt héten jegyezte meg az egyik kiskölyök az apjának, hogy a kobra olyan gáz volt, meg sem mozdult, és nem is sziszegett neki… izé, valamit, és még csak meg sem harapott senkit.
– Nem értem az embereket.
– Hogyan is érthetnéd? – sóhajtottam fel drámaian, amit szintén egy kedves látogatótól lestem el. Megcsapkodtam kicsit az oldalamat, és toporogtam párat, hogy örömet okozzak a társaságnak. A hatás nem is maradt el.
– Miért vagy ilyen magamutogató? – horkant fel Pötty. A nevét a hátán lévő folt után kapta. – Ez nem a Madagaszkár pingvinjei!
– De lehetne! – billegtettem meg magam, mire természetesen az üveg túloldalán állok eszeveszettek kattintgatni kezdték azt az érdekes kis szerkezetet, amit általában maguknál hurcoltak, amibe alkalomadtán belebeszéltek, belemosolyogtak, vagy beleüvöltöttek. Még mindig nem tudtam felfogni, mi szükségük van arra a szerkentyűre, amikor mindezt szemtől-szemben is elintézhetnék. – Ha egy kicsit megerőltetnétek magatokat…
– Semmi sem kötelez arra, hogy riszáljam nekik a faromat! – szólalt meg Morgó. Arról fogalmam sincs, őt miért így nevezték el, elvégre mi nem tudtunk morogni. Vagyis persze tudtunk, csak az emberek nem hallották. – Megnézném én, ők mit csinálnának a helyünkben!
– Egész nap fetrengenének, és várnák a kajaidőt – vélte Pötty.
– Hát nem ezt csinálják most is? – kérdezte Morgó, mire mindketten nevetésben törtek ki. Egy kívülálló számára ez úgy nézett ki, mintha hirtelen lerészegedtek volna, mert ide-oda dülöngéltek, néha össze is ütköztek, és mókásan nyitogatták-csukogatták a csőrüket.
– Most ki a magamutogató? – érdeklődtem, és a szikla széléhez tipegtem, hogy jobban átlássak az üveg túloldalára.
A többiek elítéltek és szántak érte, de engem ugyanannyira érdekelt és lenyűgözött az emberek világa, mint őket az enyém. Ők talán cukinak és aranyosnak tartottak engem, akit hazavinnének a fürdőkádba – legalábbis ezt a választ adta egy anyuka a lányának, aki megkérdezte, miért nem vihetnek engem haza…
– Mégis hová tudnánk tenni, kis szívem? Talán a fürdőkádba? És szerinted apád ennek örülne?
… mégis minden egyes nap itt hagytak, hogy visszatérjenek a saját életükbe, ahol ki tudja, mivel foglalatoskodtak. Egyrészről lenyűgözött a színességük, hogy egyik pillanatban még boldogok voltak, a következőben meg már bömböltek, hogy képesek voltak egy perc alatt álarcot cserélni, másrészről sajnáltam őket, amiért alkalmazkodniuk kellett a többi emberhez, akik ha valamiről azt mondták, undorító, akkor az undorító is volt, hiába jelentett volna az neked mindent.
Gombszememmel – nem én találtam ki – végigpásztáztam a kíváncsi arcok tömegét, hátha rálelek arra az egyre, amelyikre vágytam, de tudtam, hogy ő csak zárás előtt nem sokkal szokott felbukkanni. Mégis élt bennem az a fajta érzelem, amit ők reménynek hívtak… hátha ma korábban jön, és megint úgy beszél majd hozzám, mintha én magam is egy lennék közülük.
Nem ő volt az első ember, aki, miután lecsengett a nagy hajtás, leült a padra a lakhelyünk előtt, csak bámult minket, ahogy fel-alá sétálgattunk a köveken, vagy épp elmerültünk a vízben, és megosztotta velünk minden gondját-baját. A többiekkel együtt én sem méltattam soha figyelemre az ilyen lelkeket, egészen addig, amíg fel nem bukkant Ő.
Ő azért volt különleges számomra, mert én is különleges voltam neki. Ezt abból tudtam, hogy az idebent lebzselő társaim közül engem választott ki. Kezdettől fogva csak hozzám beszélt, sosem nézett egyikükre sem, és én ettől a fellegekben éreztem magam, már-már elhittem, hogy valóban képes lennék repülni, ha akarnék.
A következő, ami megfogott benne, a szeme volt. Sokkal feketébb, mint az enyém, pedig azt hittem, annál feketébb már nem is létezik. A haja is fekete volt, fekete ruhákat hordott, a bőre azonban sápadtságával elütött ettől az egésztől, és így majdnem olyan lett, mint én magam. Semmi más szín, csak fekete és fehér. Unalmas, mondhatnátok, de Ő egyáltalán nem volt unalmas.
A szülei kitagadták. Önmagát tartotta fenn már tizenhat éves kora óta – izgatottan csapdosni kezdtem, mikor erről beszélt, mert ezek szerint Ő tudott repülni? Másként hogyan tarthatta volna fenn magát? Kötéllel? Mikor megérezte izgatottságomat, felállt a padról, és egészen közel lépett az üveghez, aztán rátette a tenyerét. Mindenféle ostoba hangot kezdtem kiadni, tipegtem ide-oda, de nem tudtam közelebb jutni hozzá. Ő előbb nézett egy darabig komoran, aztán elmosolyodott, és azt mondta, holnap is eljön. Nem egészen tudtam, mit jelent a holnap… hacsak azt nem, hogy egy időre mindig lekapcsolták odakint a lámpákat, és az emberek eltűntek. Mi elfészkelődtünk a felmelegített köveken, aztán mire ismét talpra kecmeregtünk, már ott voltak az első kíváncsi látogatók. Ha ezt jelentette a holnap… akkor szerettem volna, ha mindig van egy holnap, amikor eljöhet hozzám.
Nagyon sokáig mindig volt holnap. Én tettem a dolgomat – cuki voltam, amikor kellett, ettem, amikor kellett, aludtam, amikor kellett –, aztán végre kicsit önmagam lehettem, mikor megérkezett. Kezdetben csak beszélt és beszélt különösebb cél nélkül, szinte oda sem figyelve, később azonban kezdett boldogabb lenni. Azt reméltem, ez talán egy kicsit nekem is köszönhető, míg egy holnap nem magányosan érkezett. Volt vele egy másik férfi, egy nála magasabb, rövid hajú idegen, akitől nyomban méltatlankodó károgásban törtem ki. Ő összevonta a szemöldökét.
– Látod ott azt a pingvint? – mutatott felém karcsú ujjával.
– Nos, elég nehéz lenne nem észrevenni, mikor ilyen bolondul csapkod – nevetett az idegen, mire abbahagytam a toporgást. – Hogy hívják?
– Nem tudom.
– Hát akkor adjunk neki nevet mi. – Ő ekkor elkerekedett szemmel a másikra nézett, és akkor megértettem. Ők ketten összetartoztak. Tudtam, hogy ez mit jelent, elégszer láttam már, ahogy a társaim párt választanak maguknak. Volt az a pillanat… amit nem lehetett elmagyarázni, mert azt egyszerűen érezni kellett.
– Nevezzük el?
– Igen. Ő lehetne az első közös gyerekünk. – Ő felnevetett, aztán gyanúsan csillogó szemmel rám nézett.
– Rendben. Legyen ő a Kapitány.
Mikor ezt kimondta, elégedetten vigyorogva a hallgatózó társaimra néztem.
– Na, ki is mondta, hogy ez nem a Madagaszkár pingvinjei? Ki akar lenni a Közlegény?



10. Válassz egy mondatot az egyik kedvenc könyvedből, és azzal kezdve írj egy rövid sztorit. Az eredeti könyvhöz ne kapcsolódjon!
„– Nem szeretem a befejezéseket – mondom. – Azt szeretem, aminek sosincs vége.”
https://moly.hu/idezetek/638336, Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
– Nem szeretem a befejezéseket – mondom. – Azt szeretem, aminek sosincs vége.
Megköszörültem a torkom, felkészültem arra, hogy elmélyítem a hangom, majd megismételtem:
– Azt szeretem… aminek sosincs vége. Sosincs… vége. A francba már! – fakadtam ki félhangosan, majd erőteljesen nekivágtam a szövegkönyvet az ablakpárkánynak. Odakint zuhogott az eső, így bent már fel kellett kapcsolnom a lámpákat, pedig még alig múlt délután három.
Már napok óta lázasan készültem a következő héten esedékes bemutatóra, és annak ellenére, hogy imádtam a darabot, akadt néhány mondat, amivel meggyűlt a bajom. A főszereplő lány meseszép volt persze – velem csak úgy tudták elérni a kívánt hatást, ha több réteg festéket vakoltak az arcomra –, és éppen találkozott élete szerelmével. Érthető már, miért nem voltam képes ráhangolódni a dologra? Nem? Ja, hát persze, hiszen még nem ismertek! Hadd foglaljam össze a lényeget!
Elvált szülők, kevés pénz, idegbeteg anya, aki inkább a pofonokat, és nem az öleléseket osztogatta, iszákos apa, aki előszeretettel tapadt rá olyan nőkre, akik a lányai lehettek volna, és egy halott legjobb barát… egy kiskutya, akit az apja gázolt el véletlenül, mikor részegen és felháborodva örökre kitolatott a feljáróról. Röviden és tömören ennyi. Mint a legtöbb fiatal, én is elhatároztam, hogy amint nagykorú leszek és megtehetem, otthagyom a régi otthonomat, azt a pocsolyát, ami folyamatosan visszatartott és lehúzott, hogy új életet kezdhessek valahol máshol. És persze, mint ugyancsak a legtöbben, nem jutottam semmire. Illetve…
– Helló, bébi! – lépett be az ajtón lendületesen Ryan.
Ryan fantasztikus volt, de tényleg. Remek munkájának köszönhetően megtehettem, hogy egész héten otthon gubbasztok, és tanulom a szövegemet, amit aztán több hónapon keresztül játszottam a színpadon, lelkes közönség előtt. Nem sokat kerestem vele, de Ryan azt mondta, nem számít, csak az a lényeg, hogy élvezem, és ki tudok benne teljesedni. Utáltam, hogy nem tudtam rá haragudni… hogy nem vághattam a fejéhez, hogy elnyom engem, vagy megcsal, esetleg ver… mert maga volt a megtestesült tökéletesség. Az alsó ajkán volt egy heg, amit egy focimeccsen szerzett… ki akart maradni a kialakult verekedésből, mégis kapott egy jobbhorgot. Nevetgélve mesélte az első randevúnkon, de kiéreztem a szavaiból, hogy kicsit azért megijedt. Szerettem őt, szerettem, hogy gondoskodott rólam, hogy erős volt és határozott… mégsem voltam képes magunkra vonatkoztatni azokat a bizonyos sorokat a szövegkönyvből. Szerettem vele lenni… de úgy hittem, nem sokáig bánkódnék, ha elválnának útjaink.
– Szia! – köszöntem vissza, miután gondolataimat a szövegkönyvvel együtt az egyik polcra tettem. – Nagyon megáztál? Azonnal hozok egy törülközőt!
– Cicám, elárulnád, mi van veled? – sétált fel a színpadra a rendező szerdán, miután leállította a próbát, miattam. Ismételten. És persze amiatt a mondat miatt.
– Sajnálom, én… – hátrasimítottam a hajam, aztán káromkodtam, mikor eszembe jutott, hogy paróka van rajtam. Visszahúztam a kezem. – Csak nehezen tudok ráhangolódni.
– Jól van, megértem. Nagy a nyomás, meg ilyenek… és nem szívesen teszek rá még egy lapáttal, de több újság is visszajelzett, hogy szívesen megtekintenék a főpróbát. – Megpróbáltam nem levegő után kapkodni, mint egy kezdő. A férfi megpaskolta a vállamat. – Rendben, kezdjük újra ettől a jelenettől!
Aznap este egész későn szabadultunk el a színházból, de a többiek addig unszoltak, míg velük nem tartottam az egyik közeli bárba, ahol iszogatni szoktak. Kértem magamnak egy rumos kólát, amit elkortyolgattam, míg a színdarabról, a rendezőről, és egymásról vitatkoztunk. Éppen az került szóba, hogy vajon azért kaptam-e meg a szerepet, mert a rendezőnek tetszenek a melleim – ami egyébként hatalmas tévedés, mivel a fickó köztudottan meleg –, amikor a kezem megdermedt a levegőben, az éppen kifelé igyekvő sóhaj bennrekedt a mellkasomban, és úgy éreztem, azonnal lefordulok a székről. Arra tértem magamhoz, hogy az asztalra borultam, a kollégáim pedig igyekeztek magamhoz téríteni, és nem pánikot kelteni. Nem tudtam nekik megmagyarázni, mi történt… és már kezdték azt hinni, hogy csak megjátszottam az egészet.
Meghagytam őket a hitükben, mert ez egyszerűbb volt, aztán fizettem, és hazarohantam. Szó szerint. Olyan gyorsan tettem meg a bár és a lakásunk közötti öt háztömböt, mintha nem is színésznő, hanem minimum olimpikon lennék, aztán kapkodva beütöttem a kódot, mire az ajtó berregve kinyílt. Nem volt türelmem a liftre várni, így a lépcsőn vágtattam fel a harmadikra, majd szinte bezuhantam az ajtón. A nappaliban nem égett a villany, de a hálóból fény szűrődött kifelé. Ledobtam a táskámat, aztán belöktem a hálóba nyíló ajtót.
– Ryan? – A szívem a torkomban dobogott. – Ryan, itt vagy?
– A… fürdőben. – Furcsa volt a hangja, de nem hagytam magam elmerengeni, helyette két lépéssel odabent termettem. A férfi a kövön ült pizsamanadrágban, hátát a kádnak vetette, a mellkasa föl-le emelkedett, ahogy szaporán szedte a levegőt.
– Mi történt? Jól vagy? – Letérdeltem, és végigtapogattam őt, majd kezem közé fogtam az arcát. Gyönyörű, csokoládébarna szeme az enyémbe fúródott.
– Azt… azt hiszem, volt egy enyhe szívrohamom. – A zokogásom csuklásként repült ki az ajkaim között. – Bébi… enyhe volt…
– És akkor mi van?! Ha enyhe, akkor már nem is kell foglalkoznunk vele? Mostantól jobban odafigyelünk az étkezésedre… nem engedem, hogy azokat a szarokat edd, amire a kollégáid rávesznek. Minden reggel én magam fogom elkészíteni az ebédedet, rendben? – Kitöröltem a szemembe gyűlő könnyeket. – Gyere, elkísérlek az ágyig.
– Semmi bajom!
– Kurvára nem érdekel, akkor is segítek. Vagy befogod, és elviseled, vagy mehetsz a francba! – Ryan erre elnevette magát, de hagyta, hogy befektessem az ágyba, és betakarjam. Aztán elkapta a karomat, és magára rántott. – Mit művelsz? Hiszen…
– Pontosan tudom, mi történt alig néhány perce, elhiheted – dörmögte az arcomtól pár centire. A fülem mögé simította a hajamat, majd folytatta: – Fel akartalak hívni, de te hamarabb megérkeztél. Úgy, mintha tudtad volna… – Csend lett. – Tényleg tudtad? – Felsóhajtottam.
– Éreztem… valamit. Ültem a bárban, hülyéskedtünk, aztán egyszer csak… mintha a világ… a világom kimozdult volna a sarkaiból. – Belebújtam Ryan ölelésébe, aki magához szorított. – És akkor rájöttem, hogy szeretlek. Annyira nagyon szeretlek, és… – apró nevetés tört fel a torkomból – … és arra is rájöttem, hogy nem szeretem a befejezéseket. Azt szeretem, aminek sosincs vége. És ha rajtam múlik, a mi kapcsolatunk pontosan ilyen lesz.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése