Subscribe:

2017. július 16., vasárnap

Every step, every breath 2/2


A történet második, egyben befejező része is megérkezett. :)



Az élete ettől kezdve a pokol finomított verziójává változott. Minden percben azt hitte, figyelik; sehová sem tudott úgy elmenni, hogy ne nézett volna szét maga körül többször is, és még akkor sem nyugodott meg teljesen. Sorra mondta le a meghívásait, és csak a kötelező rendezvényeken vett részt, ami alól nem tudta kihúzni magát. Ilyen volt például a szezonnyitó, ahol szinte fojtogatta a tudat, hogy Zero is ott van nem messze. Megpróbált nem felé nézni, nem érzékelni a jelenlétét, de lehetetlen volt nem tudomást venni a csupa feketébe öltözött, jóképű férfiról. Egyenesen vonzotta Jude tekintetét, a teste még mindig ácsingózott utána, a lelke azonban még a gondolatba is beleborzongott. Egyik italt hajtotta fel a másik után, míg úgy nem érezte, hogy sikerült eltompulnia. Többen is megpróbálták leállítani, de hárította a támogatást és a kedves szavakat, egészen addig, amíg valaki erőszakosan be nem rángatta a ruhatárba. Jude értetlenül szemlélte a sok kabátot, aztán lassan megfordult, és ráfókuszált a tőle pár lépésnyire ácsorgó Zeróra.

Tessék, most aztán lehet félni, közölte vele az agya, a teste azonban ismét megmakacsolta magát, és egy teljesen másik reakció mellett döntött. Bőre felforrósodott, a férfiassága pedig azonnali figyelmet követelt. Lehetőleg Zero figyelmét. A másik férfi mosolyogva közeledett felé, a mozgása pedig egy ragadozóra emlékeztette Jude-ot. De még mindig nem félt. Sőt, előzékenyen felfelé biccentette a fejét, hogy Zero ajka könnyebben hozzáférhessen az övéhez. A férfi úgy csapott le rá, mint egy héja az odalent bóklászó pocokra; erősen magához szorította, átkarolta, aztán mégis hátrébb lépett, hogy leszaggathassa róla a ruhákat. Jude szíve a fülében dobogott, alkoholmámoros agya csak nehezen tudta követni a történéseket, mégis készséggel gombolta az ingét, majd a nadrágját, aztán ujjai Zero kőkemény hasára, mellkasára, vállára és nyakára tévedtek, majd magához húzta a fejét egy újabb csókra. Ja, és még mindig nem félt. Viszont vágyakozott. Vágyott Zero ujjaira, kezére, testére, legfőképpen pedig a keménységére, a saját testében.

Mi a francért nem menekülsz el? Miért nem lököd el magadtól, térdelsz bele a legnemesebb testrészébe, fogod a holmid, és vágtatsz ki az ajtón? Rendben, valószínűleg eltaknyolnál a lépcsőn, amilyen állapotban vagy… miért hagyod, hogy simogasson? Hogy beletúrjon hátul a hajadba? Hogy gyengéden meghúzza a tincseket? Miért hagyod, hogy belemarkoljon a hátsódba, és gyúrja a két félgömböt? Miért hagyod, hogy eléd térdeljen, és kinyissa a száját? Miért hunyod le a szemed, és miért nyögdécselsz? Miért élvezed? Ez az ember megfélemlített téged… követett, elszúrta a randidat… kellemetlenséget okozott Lucasnak… nem hagyta, hogy továbblépj… miért fordulsz meg ilyen készségesen, és simulsz a falhoz? Miért…

-          Fogd be – sziszegte hirtelen Jude, mire a lelkiismerete szépen elhallgatott, ő pedig végre teljesen átadhatta magát Zero rohamának.

Másnap természetesen fejfájással, és egy jó nagy adag szégyenérzettel ébredt. Szívesen tett volna úgy, mint aki semmire sem emlékszik az előző esti akciójából, de az agya, akire nem volt hajlandó hallgatni, most visszavágott, és lelkesen vetítette elé az eltárolt képeket. Zero tekintetét, ami sokkal lágyabb és gyengédebb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor… erős kezét, izmos mellkasát, szenvedélyes lökéseit, heves csókjait. Hogy tudott a férfi ilyen gyengéd lenni vele, mikor korábban úgy megijesztette? Vajon mindig is ilyen volt, vagy ezt csak a szakításuk hozta benne felszínre? És ő, Jude miért nem menekült el előle? Miért adta oda magát neki ismét?

Nem talált válaszokat, a másik illetékest pedig eszében sem volt faggatni erről. Helyette elment kocogni, edzeni, bevásárolni, majd Lucassal moziba, aki nem győzött elnézést kérni a múltkori lelépésért. Mint elmondta, idegesen hajtott oda a rendőrségre, hogy megtegyen mindent az ügyfeléért, de a recepciós semmit sem tudott erről az ügyről, és állította, hogy nem ők hívták Lucast telefonon. A férfi még mindig értetlenül állt a dolgok előtt, Jude viszont nagyon is tudta, mi történt. Zero valószínűleg lefizetett valakit, hogy csalja el Lucast valami hihető mesével… de legalább nem rendezett valódi balesetet ennek érdekében.

Te tiszta hülye vagy? Még ezek után is véded? Elrángatta mellőled Lucast, hogy ne tudj kamatyolni vele! – így az Agya.

Igen… de nem itatott és drogozott be senkit, és nem hagyta, hogy az illető a kisbabájával furikázzon a városban – reagált a Szíve.

Mit akarsz ezzel mondani?

Azt, hogy nem eredendően rossz ember – bizonygatta a Szív, mire az Agy gúnyosan felhorkantott.

Na, persze. És ezt abból szűrted le, hogy nem bántott egy ismeretlent meg egy gyereket? És mi van azzal, ahogy veled bánt? Hogy követett, megijesztett, és beleavatkozott a dolgaidba? Ilyet még akkor sem tettetek, amikor együtt voltatok!

De… talán ez azt jelzi, hogy még mindig sze…

Ne, ki ne mondd! – kiáltott rá az Agy hevesen. – Mindig is ilyen nyálasan szentimentális voltál!

Ezt bóknak veszem tőled, akiben egy szemernyi érzelem sincs – vágott vissza Szív. – Én sokkal jobban ismerem Zero Szívét nálad, és tudom, mi lakozik benne. Jobban mondva ki.

Ah, hát azt én ismeretlenül is meg tudom mondani, elvégre Zero csak önmagát szereti.

Tévedsz – mondta Szív szomorúan, és ezzel be is rekesztette a beszélgetést.

Mindeközben odakint Jude megpróbált a filmre koncentrálni, de később, mikor Lucas megpróbálta megtudakolni, mennyire tetszett neki, kénytelen volt hazudni, ugyanis semmire sem emlékezett. Másra terelte hát a szót… a következő percekben pedig elindultak Lucas lakása felé.

Jude aznap este olyan jól aludt, mint már régóta nem. Persze az előtte való akció sem volt ellenére, sajnos azonban önkéntelenül összehasonlította Lucas teljesítményét Zeróéval, ami nem volt szép dolog tőle. A pihentető alvás miatt azonban megérte a férfinál maradnia. Másnap vasárnap volt, és Lucas felvetette, hogy együtt tölthetnék a napot, amit Jude köszönettel és sok engesztelő csókkal kísérve visszautasított. Könnyebb lélekkel indult hazafelé, útközben vett magának ebédet és innivalót, lebonyolított pár munkatelefont, aztán felkocogott a lépcsőn a lakásáig, és kitárta az ajtót.

-          Szia, drágám. Örülök, hogy hazaértél.

Jude megdermedt az ajtóban, kezében a kilinccsel és a vásárolt holmikkal, közben megpróbált nem pánikolni. Fontolgatta, hogy egyszerűen visszahátrál a folyosóra, aztán elszalad, de ha előző nap nem tartott attól, hogy Zero megtámadja, akkor most sincs oka rá. Kihúzta hát magát, majd beljebb lépett, és becsukta az ajtót.
-          Hogy jutottál be? – aztán rögtön folytatta: - Te betörtél a lakásomba? Mi a fenét akarsz még tőlem? A múltkor már mindent megkaptál, vagy nem?
-          Úgy gondolod, csak szexet akartam tőled? – Jude nem felelt. – Ha jobban belegondolsz, bárkit megkaphatok, bárhol és bármikor. Ha csak ez kellene, nem lennék veled.
-          Nem vagy velem, Zero. – A férfi tekintete megvillant.
-          Hol rontottam el? – tette föl a meglepő kérdést, amire Jude enyhén eltátotta a száját.
-          Micsoda?
-          Tudni akarom, hol rontottam el. Mit követtem el, ami miatt lapátra tettél? Miért nem voltam elég neked? Mit tud ez a Lucas, amit én nem? Mert a farka nem nagyobb, az biztos! – Mielőtt Jude közbeszólhatott volna, folytatta: - Az tetszik, hogy te dughatod meg őt? Tőlem sosem kérted… nekem sosem mondtad, hogy szeretnéd… - Mikor Jude élesen felnevetett, elhallgatott.
-          Még ha mondtam volna is… kikérted volna magadnak, hogy bárki megdugjon! Elvégre te vagy a nagy és rettenthetetlen Zero, a kosárcsapat királya! Hogy neked valaki a segged közelébe merészkedjen…
-          Másnak egészen biztosan nem engedtem volna meg, azt elhiheted. Sőt, még egy jobbegyenessel is megtoldottam volna a visszautasítást, hogy tiszta legyen a dolog – vágott közbe Zero dühösen. – De te nem vagy akárki. Te mindig is valaki voltál nekem, Jude. Te… te vagy minden. A menedzserem, az őrangyalom, a barátom, a szeretőm… a családom. – Jude nem akart elgyengülni, mégis érezte, hogy áruló szíve hevesebben ver, és hogy még egy-két szó, és végleg elveszett. Gyorsan beszélni kezdett hát.

-          Akkor miért művelted ezt velem? Miért követtél? Miért csaltad el Lucast, amikor láttad, hogy jól kijövünk? Miért tettél keresztbe nekem? Ha tényleg szeretsz… miért nem engedsz továbblépni?

Erre olyan mély és súlyos csend lett, hogy Jude tisztán hallotta a szomszéd lakásból átszűrődő televízió zaját. Vett néhány mély lélegzetet, majd elfordult, hogy a konyhába vigye a vásárolt holmikat. Zero ekkor felállt a kanapéról, a férfi pedig megdermedt.

-          Te tényleg félsz tőlem?
-          Nem ez volt a célod? Hogy rám ijessz?
-          Soha nem akartalak bántani, Jude.
-          Nos, akkor ezt elcseszted, nem igaz? – Enyhén remegő kézzel nyitotta ki a hűtőt, és vágta be a tejet meg a kólát. Felegyenesedve azt vette észre, hogy Zero is aktivizálta magát, és helyére tette a kenyeret, meg a konzerveket. Mintha csak egy átlagos vasárnap lett volna, amikor együtt mentek bevásárolni. Kivéve, hogy ilyen sosem történt, mert Zero nem volt képes végigsétálni vele az utcán kézen fogva, vagy nyugalmasan vásárolgatni, mert tartott attól, hogy megbámulják. – Mit akarsz? Miért vagy itt? – fonta karba a kezét, hogy elrejtse a remegését. Zero ugyanígy tett, majd nekitámaszkodott a pultnak.
-          Szeretlek. – Jude elszámolt magában tízig. – Azt hiszem, attól fogva szeretlek, hogy megláttalak, de ezt nem tudom bizonyítani… és akkor még megnevezni sem mertem, mert… nőkhöz voltam szokva. Rettentően megrázott, hogy megtetszett egy férfi, de nem aggódtam túlságosan, mert rólad volt szó. Jude Kincade, aki mindig mellettem állt, hitt bennem és támogatott. Elnézte és megbocsátotta a szarságaimat, hagyta, hogy úgy használjam, mint egy ócska rongyot… hogy rejtegessem, és titokban tartsam. – A szemébe nézett. – Miért hagytad? Miért nem lázadtál fel ellenem?
-          Fellázadtam. Elhagytalak. – Zero összerázkódott.
-          Igen. Lehettél volna kicsit kíméletesebb. Vagy megpróbálhattuk volna rendbe hozni.
-          Igen? És ha rendbe hoztuk volna? Nem féltél volna attól, hogy egyszer mégis elhagylak? Nem tört volna felszínre benned ez a veszélyes éned?
-          Veszélyes énem? – visszhangozta Zero hitetlenkedve.
-          Követtél! Betörtél hozzám! Meghiúsítottad a randimat! Figyeltél, mindig figyeltél!
-          Hát persze, hogy figyeltelek, baszd meg! – reccsent rá Zero, és hirtelen előtte termett, nekilökve Jude-ot a falnak. – Még jó, hogy figyeltelek! Minden lépésedet! Minden lélegzetvételedet! Láttam, mennyien próbálkoztak nálad, és ezek csak azok, akiket nem vettem észre időben! Így is túl közel jutottak hozzád… vészesen közel. Megkedvelted őket, én pedig el lettem felejtve.
-          Hogy is felejthetnélek el, amikor teszel róla, hogy még véletlenül se legyen így? – Jude meg sem kísérelt kiszabadulni, elvégre pontosan tudta, mennyire erős Zero. – És mindezt a szerelem nevében? Ezt akarod beadni nekem? Ki vagy te, Mr. Grey? – Erre a kérdésre a férfi olyan váratlanul tűnt el mellőle, mintha semmivé foszlott volna. De csak elhátrált egészen a nappaliig, és lerogyott a kanapéra.

Jude kifújta a levegőt, és már épp elővette volna a mobilját, hogy hívja a rendőrséget, mikor halk szipogásra lett figyelmes. Felvont szemöldökkel bámulta Zerót, akinek elkezdett rázkódni a válla. Jude nem hitt a szemének.
-          Te most… sírsz? – Óvatosan megközelítette a kanapét, a mobilját továbbra is a kezében tartva, mintha azzal megvédhetné magát. – Zero… én…
-          Ne hívj így! – ugrott fel hirtelen a férfi, Jude pedig a következő másodpercben a földön találta magát. Háta keményen vágódott a padlónak, ő pedig felnyögött a fájdalomtól. Pislogva és hitetlenkedve bámult a fölé magasodó Zeróra, aki lassan letérdelt mellé. Keze előbb a mellkasára nyomódott, majd felvándorolt a nyakához.

Hány, de hány alkalommal érintette meg őt ugyanígy? A keze fel-le kalandozott általában meztelen testén, aztán rákulcsolódott a tarkójára, hogy magához húzhassa egy csókra. Ez alkalommal azonban Zero keze nem került a megszokott helyére, hanem ott maradt, ahol volt, Jude torkán. A szorítása pedig egyre csak erősödött. Jude teste szerencsére aktivizálta magát, és nyomban megkísérelte ledobni magáról a másikat, de Zero másik kezével lefogta kapálózó karját, sziklakemény testével pedig a padlóhoz szögezte őt.
-          Zero…
-          Gideon. Neked Gideon vagyok, vagy elfelejtetted? – Zero odasimította arcát az övé mellé, és miközben továbbra is szorította a torkát, mélyen belélegezte az illatát. – Istenem, szeretlek!
-          Hagyj… békén… - A másik férfi tekintete elkomorult, egész lényéből szomorúság áradt. De Jude már nem tudott hinni neki. Úgy nem, hogy közben őt fojtogatta…
-          Azt nem tehetem. Sajnálom. – És Jude előtt elsötétült a világ.


-          Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez így jó lesz.
-          De hát már milliószor elpróbáltuk, mi bajod vele?
-          Karakteridegennek érzem – közölte Adam, ahogy összefonta karját a mellkasán. A rendező hátradőlt a székében, jelezve, hogy hallgatja. – Gondolj csak bele! Láttunk mi már valaha is ilyen viselkedést Zerótól? Persze tudott vadulni, ha arról volt szó… de hogy fojtogasson valakit… és pont Jude legyen az a valaki, akit a világon a legjobban szeret! Ezt még én sem tudom elhinni.
-          Pedig remekül alakítottad – hízelgett neki a rendező. – Rendben, akkor szerinted mégis meddig kellene elmennünk? Követte, ráakaszkodott, meghiúsította a légyottját, betört a lakásába…
-          Ami ugye nem is volt betörés, mivel Jude kulcsot adott neki a lakásához – mutatott rá Adam.
-          Igaz – sóhajtott a másik férfi, majd az órájára nézett. – Mi lenne, ha holnap folytatnánk? Biztos fáradt vagy. És gondolom, rohannál hozzá.
-          Túl jól ismersz – kacsintott Adam, aztán egy gyors kézfogás után felkapta a cuccait, és kivágtatott a stúdióból.

Alig tíz perc alatt odaért a közeli szállodához, ahol szobákat foglaltak nekik a forgatás idejére, habár ő a maga részéről a sajátjába még csak be sem tette a lábát. Elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy Brent nélkül hajtsa álomra a fejét, anélkül, hogy átkarolná, és belélegezné tiszta illatát. Pontosan ezért tudta olyan hitelesen alakítani a szerelmes Zero szerepét… mert ő maga is ugyanúgy érzett. Szobájuk ajtaja előtt mégis megtorpant, és igyekezett visszafogni magát. Az aznapi forgatás eléggé megviselte és kimerítette a másikat, semmi szüksége nem volt arra, hogy lerohanja. Így hát zörgött egy kicsit a kilinccsel, mielőtt belépett volna, aztán halkan betette maga mögött az ajtót. A nappaliban sötét volt, így ledobta a holmiját, és a háló felé sétált. Brent a takaró tetején feküdt, közben átkarolta magát. Az ablakon beáramló holdfény megvilágította jóképű, jelenleg kissé kimerült arcát. Adam elmosolyodott a látványa, majd lehúzta a cipőjét, és bebújt mellé. Brent abban a pillanatban felébredt, és olyan élesen húzódott el tőle, mintha sokkolóval ért volna hozzá. Adam felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy ez a forgatás egyiküknek sem lesz egyszerű, de azt nem hitte, hogy…

-          Félsz tőlem? – kérdezte halkan. Brent nem felelt. – Az csak egy szerep, bébi. Tudom, hogy Zero is ugyanezt mondta, de… sohasem bántanálak. – Nyelt egyet. – Nem tagadom, hogy figyelem a lépteid és a lélegzeted… de csak azért, hogy megtudjam, nem vagy-e beteg. Hogy nem-e fáj valamid. Hogy szomorú, vagy épp vidám vagy-e. Ezekre választ kapok anélkül, hogy kinyitnád a szád, mert figyelek rád. Figyellek téged. De tudom, hol a határ, és azt sosem fogom átlépni. – Szünetet tartott. – Hiszel nekem?


Brentnek erre sem kellett szavakkal válaszolnia. Elég volt, hogy elmosolyodott, magához húzta a másikat, arcát pedig a mellkasába temette. Adam megnyugodva hunyta le a szemét. Zero és Jude várhatott holnapig.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése