Subscribe:

2017. június 14., szerda

Múlt, jelen, jövő 5. fejezet


Már nyilvánvalóan mindenki tűkön ülve várta a folytatást... ami ezennel meg is érkezett. :D Kellemes olvasást kívánok! :):)



Draco nem tudta volna megmondani, meddig ácsorgott a nappaliban, mindenesetre az árnyékok megnőttek körülötte, és azt vette észre, hogy Neville is ott van vele. Ez sikeresen felrázta a kábulatból.

-          Hogy… hogy jutottál ki?
-          Megpiszkáltam a zárat – vont vállat, és karba fonta a kezét. – Mindent hallottam. – Draco lehajtotta a fejét, szőke tincsei előrehullva eltakarták arcát a másik elől. – Nagyon sajnálom.
-          Tudom. De nem a te hibád. – Neville kuncogáshoz hasonlatos hangot hallatott.
-          Azért lásd be… a helyzet tényleg elég érdekes. Elvégre, ha a többiek beszámolói igazak, akkor nem voltunk valami jóban annak idején, most pedig szinte szó nélkül befogadsz ide, és segítesz. Mondhattad volna neki, hogy ígértem érte neked valamit…
-          Akkor sem fogadta volna el, hidd el.
-          Akkor meg mondhattad volna, hogy fogva tartasz, hogy váltságdíjat követelj értem. – Draco egy pillanatig hallgatott.
-          Túl sok mugli filmet nézel, Longbottom – sziszegte végül alig somolyogva, aztán visszaindult a konyhába. – Fejezzük be az előkészületeket, különben Potter a fejemet veszi.
-          Hagyd csak, majd én elintézem – húzta vissza a kezét Neville. Érintkezésük pillanatnyi áramszünetet okozott Dracónál. – Menj, és… vegyél egy forró fürdőt, vagy valami.
-          Nincs szükségem fürdőre.
-          Szerintem meg igenis van – közölte a férfi megfellebbezhetetlenül, aztán magára kanyarintotta a kötényt. Mivel Draco továbbra sem mozdult, ránézett, és gyengéden a lépcső irányába taszította. – Hidd el, csak láb alatt lennél.
-          Egy Malfoy sosincs láb alatt! – kérte ki magának a szőke, malfoysága halvány árnyékával a hangjában, de azért drámaian sóhajtva távozott az emeletre.

Másfél óra múlva kénytelen volt elismerni, hogy tényleg szüksége volt arra a fürdőre. Ellazította az izmait, kisimította a gyűrődéseit, masszírozta a fejbőrét. Ahogy szórakozottan végignézett szálkás, hófehér testén, életében először arra gondolt, milyen jól jönne egy kis szín, ahogy Neville megjegyezte korábban. Soha nem volt gondja a sápadtságával, még örült is, hogy ez is megkülönbözteti a többiektől, Neville mellett azonban önkéntelenül arra vágyott, bárcsak jobban hasonlítanának egymásra.

Mikor lesétált a földszintre, a másik férfi már mindent elrendezett másnapra. Az asztal megterítve, a váza már csak a virágokra várt, az ételek előkészítve a hűtőszekrényben, az italok behűtve. Draco hevesen dobogó szívvel gondolt arra, hogy már teljesen olyanok, mint egy házaspár, akik a barátaikat várják egy csevegéssel tarkított vacsorára. Csakhogy ő és Neville még véletlenül sem voltak egy pár… Potterék meg soha az életben nem lesznek a barátai, és egyáltalán nem azért, mert ő maga nem akarta volna…

-          Jobban vagy? – érdeklődött Neville. A konyhapultnak támaszkodva törölgetett egy poharat, csak a kintről beszűrődő fény világította meg az alakját, ami Draco szemében egyszerre tűnt kísértetiesnek és gyönyörűnek.
-          Igen. – A másik férfi elmosolyodott, de nem hozakodott elő azzal, hogy ő megmondta. – Minden készen áll a holnapi előadásra?
-          Mi mindent megtettünk, a többi Harryéken múlik. – Neville elfordult, így most a profilja került a fénybe. Draco sosem hitte volna, hogy valaha vonzónak fogja találni ezt a férfit, most mégsem tudta levenni róla a szemét. Talán azért, mert Neville nem emlékezett arra, mennyit gonoszkodott vele? Erőt és bátorságot adott neki az, hogy mindent előröl kezdhetnek? Mert mégis hány ember álmodozott már arról, hogy a korábbi tetteit, amiket megbánt, elfelejtik az emberek? Draco értelemszerűen nem sorolta magát közéjük, egészen addig, amíg néhány hónappal ezelőtt Neville Longbottom rá nem mosolygott az utcán. Mert akkor a páncélba zárt szíve azt suttogta, hogy igen, ezt meg tudnám szokni.

Persze ott volt még az a dolog is, hogy mi van, ha ez az egész egyoldalú? Draco már kezdte elfogadni a saját maga érzéseit és vágyait, de megborzongott, ha arra gondolt, hogy Neville elutasítja ezeket, ha egyszer színt vall. A szőke magabiztossága továbbra is rendületlen volt, hitte, hogy neki aztán senki sem tudna ellenállni, és Neville is adott olyan jeleket, amik egyértelműen abba az irányba mutattak, hogy neki sem lenne kifogása… Vagy csak össze van zavarodva, elvégre amnéziás, emlékeztette magát Draco, kevésbé kedvesen. Másnap reggel megengedte magának, hogy még tovább heverésszen, mert nem sok kedve volt szembenézni a nappal, meg Potterék grimaszaival, amikkel majd a házát és a berendezéseit illetik. Fel kellene vérteznie magát, vagy nagyon gyorsan elő kellene kaparnia a régi méltóságát, hogy ne essenek neki rosszul ezek a pillantások. Próbálta elkapni azt a pillanatot, amikor számítani kezdett neki, mit gondolnak róla mások… de valószínűleg csak átsiklott egyik tartományból a másikba. Merengéséből egy halk kopogtatás rángatta ki, mire gyorsan végignézett magán. A takaró göröngyök nélkül ölelte körbe a testét, ami alól csak a feje és a karjai lógtak ki. Habár csak egy bokszert és egy atlétát viselt, nem hitte, hogy ez akadályozza majd a beszélgetésben, így kikiáltott, hogy szabad. Neville résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált, ajkán halvány mosoly játszott.

-          Jó reggelt. Kéred a kávéd?
-          Aha. – És azzal a lendülettel Draco a támlának döntötte a hátát, a takaró pedig lecsúszott a felsőtestéről. Halványan elpirulva vette át a bögrét, miközben úgy érezte magát, mint egy szűzlány, aki először fogadja hódolóját a hálószobájában. – Kösz. – Óvatosan belekortyolt, és ismét meg kellett állapítania, hogy soha korábban nem ivott még olyan jó kávét, mint amilyet Neville készít neki. – Szóval, mikorra is érnek ide?
-          Hétre beszéltük meg. – Draco hümmögött.
-          És akkor az egész napot idebent fogjuk tölteni, körömrágva és fel-alá járkálva?
-          Egyrészt, nem szoktad rágni a körmöd…
-          Vagy csak sosem látod – vágott vissza a szőke, Neville pedig felhúzta a szemöldökét, és karcsú ujjai felé intett, amin tökéletes körmök virítottak. – Oké, nem rágom, mert undorító szokás.
-          Érthető, hogy ezt mondod.
-          Miért?
-          Szerintem a bizonytalan emberek menekülnek az olyan tevékenységekbe, mint a körömrágás – vélte a férfi -, te pedig valószínűleg még életedben nem voltál bizonytalan. – Draco erre természetesen majdnem elszólta magát, de a torkán lecsorgó forró kávé szerencsére megakadályozta ebben. – Elmehetünk vásárolni, jól jönne még néhány apróság.
-          Például?
-          Szalvéta. Virágok. Gyertyák…
-          Ah, nem tudtam, hogy randevú lesz.
-          Tripla – villantott rá egy széles mosolyt Neville, mire Draco szíve veszettül dobogni kezdett.
-          Huh? – erre mintha a másik férfi elszégyellte volna magát, de a szőke ezt persze egyáltalán nem akarta. – Nem mintha… kifogásolnám, vagy ilyenek. – Legszívesebben leharapta volna a saját nyelvét. – Úgy értem… elmehetünk vásárolni, nem probléma. – Olyan gyorsan döntötte magába a kávét, hogy majdnem megfulladt tőle, aztán kipattant az ágyból, és már éppen a fürdőszoba felé iramodott volna, mikor egy meleg tenyér simult a karjára. Megállt ugyan, de nem fordult vissza.

-          Meg kellene beszélnünk valamit. – Draco nem akart megbeszélni semmit. – Látom rajtad, hogy… feszélyez a jelenlétem, és szívesen segítenék…
-          Nincs szükségem a segítségedre, Longbottom! – rántotta ki a kezét a szorításból.
-          … de hiába próbálkozom, nem tudom távol tartani magam tőled. – A szőke erre úgy meglepődött, hogy malfoytalan módon még a száját is eltátotta.
-          Mi van? – Neville többször kinyitotta, majd becsukta a száját, arca vívódásról árulkodott.
-          Én… - de természetesen az univerzum nem hagyta, hogy befejezze, mert odakintről vitatkozás moraja szűrődött fel hozzájuk. Draco az ablakhoz iramodott, sápadt arca pedig a következő pillanatban még sápadtabb színt öltött.
-          Merlinre… Az apám… - Neville azonban már rég a lépcső alján járt, aztán Draco már csak annyit látott, hogy az igencsak felbőszült férfi kiront a házból az utcára, és könnyedén elkergeti azokat a fickókat, akik ellátták Lucius baját. Luciusét, aki ki tudja, mit keresett a fia háza előtt, és aki előzőleg megfenyegette Dracót, hogy kitagadja, ha nem távolítja el Neville-t. És Neville mindennek tudatában mégis gondolkodás nélkül a segítségére sietett… Draco szemei hirtelen megteltek könnyel, de durván végigszántott az arcán, majd letrappolt a földszintre, és segített Neville-nek becipelni az eszméletlen férfit a nappaliba. – Apa – rázogatta meg a vállát. Szerencsére semmije sem vérzett, és egy gyors pálcamozdulattal a törést is kizárta. – Apa, hallasz?
-          Szerintem elájult – mondta Neville, ahogy leterített rá egy pokrócot.
-          Kik voltak? Nem ismerted fel őket? – A másik a fejét rázta. – De miért… oké, azt végül is sejtem, hogy miért. De miért pont a házam előtt? Minek jött ide azután, hogy… - Draco összepréselte a száját, miközben eszméletlen apját bámulta. – Ostoba… mindig is ostoba volt…
-          Hé – szorította meg a vállát Neville. – Talán vissza akarta vonni, amiket tegnap mondott… - Mikor erre a szőke gúnyosan felnevetett, így folytatta: -… mert hiányoztál neki, és rájött, hogy te vagy az egyetlen fia, az egyetlen élő rokona. Ha téged is eltaszít maga mellől, akkor senkije sem marad.

-          Ez a Longbottom… nem is annyira idióta. – Draco enyhén összerezzent apja fáradt hangjára. A férfi nem tűnt bosszúsnak, sokkal inkább kimerültnek, és összetörtnek.
-          Hogy érzed magad? Elvégezhetek pár diagnosztikai vizsgálatot…
-          Jól… vagyok – és hogy szavait bizonyítsa, felült, bár ehhez bele kellett kapaszkodnia fia kezébe. Neville tapintatosan elhátrált, de Lucius hirtelen kinyújtotta felé a másik kezét. – Nagyon… nagyon sajnálom, Neville. – Nem lehetett megmondani, melyik férfi döbbent meg jobban; Draco még sosem hallotta bocsánatot kérni az apját, Neville pedig tényleg nem számított ilyesmire.
-          Semmi gond, uram. Természetes, hogy védeni szeretné a fiát. – Draco erre szívesen közbeszólt volna valamit. – Miattam nem kell aggódnia. Amint a döntéshozóim úgy ítélik meg ma este, hogy hazamehetek, akkor nem élek vissza tovább a fia vendégszeretetével.
-          Micsoda? – A szőke most már nem tudta visszafogni magát. – Miről beszélsz? – Neville nem nézett rá, így Draco a karjánál fogva maga felé fordította. – Kérdeztem valamit, Longbottom! Valami más célja is van Potterék látogatásának, nem csak az, hogy engem bosszantsanak? – A férfi ajka megrándult.
-          Igen, van. Meg akarják nézni, mennyit javult az állapotom, és ha úgy látják jónak, akkor javasolni fogják a gyógyítónak, hogy hazatérhessek a saját lakásomba. – Draco megmagyarázhatatlanul sértettnek érezte magát.
-          És ezt velem mégis mikor akartad megosztani? Mikor bőrönddel a kezedben kilépsz az ajtón? – Mielőtt Neville válaszolhatott volna, Lucius megszorította a fia karját, hogy magára vonja a figyelmét.
-          Draco, válthatnák pár szót a fiatalemberrel négyszemközt? – A férfi félig örömmel fogadta a kérdést, a másik fele viszont megijedt attól, hogy az apja talán most átkozza ki végleg Neville-t a világból… de azért bólintott, és átvonult a konyhába.

Nem telt bele húsz perc, Neville és Lucius beszélgetve csatlakozott hozzá. Az apja jobban bicegett, mint máskor, így Draco odanyújtotta neki a botját, amit hálásan fogadott. Lucius arca teljesen átalakult előző nap óta; némelyik ránc kisimult, már nem látszott sem annyira fenyegetőnek, sem öregnek. Draco azon töprengett, mégis miért döntött úgy, hogy megfogadja előző napi tanácsát.
-          Köszönöm a segítségeteket – hajolt meg kissé Lucius, mikor kikísérték a házból. – Ha szívesen láttok, talán máskor is tiszteletemet teszem.
-          ÉN bármikor szívesen látlak, apám – mondta Draco, aztán csendben nézték, míg a férfi kisétált a kapun, majd hoppanált. Abban a pillanatban a szőke már söpört is felfelé az emeletre, aztán bevágta maga mögött hálószobája ajtaját.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése