Subscribe:

2017. június 11., vasárnap

Múlt, jelen, jövő 4. fejezet


Kellemes olvasást mindenkinek! :):)



Még aznap összepakolták Neville kevéske holmiját, átvették a gyógyító által kiállított papírokat – köztük egy igazolást, mely Dracót jelöli meg Neville támogatójának -, aztán fogták magukat, és egyenesen a szőke férfi házához hoppanáltak. Neville kicsit megszédült, amint lábuk talajt fogott, de Draco erősen fogta a kezét, és maga után húzta befelé az ösvényen.

-          Itt… itt laksz?
-          Nem, gondoltam beugrunk egy random házba, és eltulajdonítunk néhány dolgot.
-          Most gúnyolódni próbálsz?
-          Nem csak próbálok, ez színtiszta gúny volt, Neville.
-          Aha, rendben.
-          Most te gúnyolódsz.
-          Na, látod, így kell csinálni.

Draco egy pálcaintéssel megnyitotta előttük a ház ajtaját, és egyúttal a riasztót is kikapcsolta. Annak ellenére rend volt, hogy nem számított vendég érkezésére, bár így is odébb kellett tolnia pár cipőt, hogy Neville levehesse a sajátját. Mikor felé nyújtott egy szobapapucsot, a másik férfi elvigyorodott.
-          Nem kérek kommentárt, világos?
-          Világos. – Neville óvatosan belebújtatta egyik, majd másik lábát a papucsba. – Nagyon kényelmes. – Draco vállat vont. – Most… megmutatod a házad?
-          Hát, gondolom, most ez következik. – A szőke megszabadult a kabátjától, papucsot húzott, aztán befordult balra. – Ez a nappali. – Nem nézett Neville irányába, míg a férfi elbámult ide-oda, mert nem akarta látni az érzelmeket az arcán. – Erre van a konyha, amit nem sokat használok. A lépcső tetején van két hálószoba, és a fürdőszoba.
-          És sehol egy dolgozószoba? – érdeklődött Neville, mialatt mögötte kaptatott felfelé a lépcsőn.
-          A vendégszobát szoktam használni, ha valami sürgős munkám akad. De ez ritka.
-          Mert nagyrészt az örökségedből élsz, és csak ritkán vállalsz megbízásokat – idézte fel Neville az egyik korábbi beszélgetésüket, majd bekukkantott a fürdőbe. – Minden csillog-villog.
-          Aha. Úgy hívják, tisztítóbűbáj. – A férfi hümmögött.
-          Tehát engem a vendégszobában szállásolsz el?
-          Miért, jobb szeretnél nálam aludni? – Ezt a kérdést valószínűleg nem kellett volna feltennie, mert Neville hirtelen megdermedt, és ő maga is érezte, hogy ezzel átlépett egy határt. – Úgy értem… jobban szeretnéd-e az én szobámat, én meg akkor átjövök ide…
-          Nem… nem, ez tökéletes. – Azzal Neville bevonult, és letette táskáját az ágy mellé. Semmi extra nem volt a szobában; ágy, szekrény, tükör, a kilátás viszont mindenért kárpótolta a látogatót, ugyanis a közeli erdő felé nézett. Neville is azonnal arrafelé fordult. – Nagyon köszönöm.
-          Ugyan mit?
-          Hogy befogadsz. Nem lenne kötelességed. – Draco ebben ismételten csak kételkedett, de nem adott hangot meggyőződésének. – Tényleg – tette hozzá Neville, mintha ismét a gondolataiban olvasott volna. – Mert mind tudjuk, hogy ebből te profitálsz a legkevesebbet.
-          Nem tudhatod, mennyit profitálok és miből – vágott vissza Draco. – Potterék azt hiszik, van valamilyen hátsó szándékom, és talán tényleg van. Elvégre Malfoy vagyok, nem?
-          Ezt nem értem – ráncolta a homlokát a másik férfi.
-          Micsodát?
-          Hogy Malfoy vagy… tehát van valamilyen hátsó szándékod.
-          Igen. Mi mindig mindenkit kihasználunk, nem rémlik? – Neville frusztráltan sóhajtott. – Oké, most már tudom, miért vagy ilyen bizakodó irányomban. Még arra sem emlékszel, miket művelt a családom.
-          Mi közöm nekem a családodhoz? Amíg nem bántottak senkit, aki fontos volt nekem… - Itt váratlanul abbahagyta, mivel észrevette, hogy Draco összepréselte a száját, és talán el is sápadt volna, ha nem alapból olyan fehér a bőre. – Vagy úgy. Bántottak valakit a rokonaim közül?
-          Erre sem… Merlinre – túrt bele a hajába, aztán gyorsan vissza is kapta a kezét. – Potterék nem… nem tudod, és mégis hagyták, hogy ide gyere?
-          Draco, miről beszélsz? – A szőke sóhajtott egyet, aztán kényszerítette magát, hogy Neville szemébe nézzen.
-          Anyám testvére… a nagynéném kínozta meg a szüleidet. Miatta kerültek a mungóba… és miatta nem élhettek teljes életet. Miatta nem nevelhettek fel téged, ahogy eredetileg akarták.

Egyikük sem fordította el a tekintetét a következő, feszültséggel teli pár percben. Draco még a lélegzetét is visszatartotta, de nem titkolhatta el a másik férfi elől a múltjának ezt a szeletét. Nem tagadhatta le, hogy a családja… és ő maga is rémes dolgokat tett a múltban, de velük ellentétben Draco megpróbált változni, és kárpótolni az emberiséget a veszteségekért. Példának okáért önzetlenül segített egykori ellenségén, hogy visszanyerhesse az emlékeit, és rájöjjön, hogy mennyire is utálja valójában. Utána majd visszatér a barátai körébe, őt, Dracót pedig örökre száműzi az életéből. Mert így lenne helyes. Így lenne logikus. Csakhogy Draco szíve abban a pillanatban megszakadna, ahogy Neville kilépne az ajtón. Ami viszont egyáltalán nem lenne sem helyes, sem logikus. De attól még így történne, és Draco semmit sem tehetne ellene.

Most azonban még itt voltak, ebben a kényes pillanatban, amit végül Neville tört meg azzal, hogy mélyet sóhajtott, és összefonta karját a mellkasán. A papucsát bámulta, aztán a falakat, tekintete végül visszatért a szőkére.
-          Köszönöm, hogy elmondtad.
-          Nos, tudnod kellett.
-          Igen.
-          És...
-          Nem utállak, Draco. Persze nem állítom, hogy nem fáj… de a családod nem te vagy. És valamiért úgy érzem, bármit követtek is el ők, te magad nem tudnál bántani engem. – A szőke majdnem felhorkant erre a naiv kijelentésre, de a torkán akadt a hang, ahogy Neville közelebb lépett hozzá. Draco érezte a másikból áradó hőt, és legszívesebben hozzábújt volna… hogy kipróbálja, vajon Neville forrósága felolvasztja-e a saját szívét körbevevő jégpáncélt. – Megtehetted volna eddig is, hogy fájdalmat okozol, nem igaz?
-          És fájdalmat is okoztam.
-          Mikor?
-          Nem azért akadtál ki a minap, mert nem látogattalak meg? – kérdezett vissza Draco. – Azt hiszed, nem tudtam összerakni a dolgokat? Nem mentem pár napig, te erre bezúztad a tükröt, és még egy ápolót is megütöttél!
-          Nem… nem tudtam irányítani magam – vallotta be Neville szégyenkezve. – Nem akartam bántani senkit, de… bekattant valami. Attól féltem, eleged lett belőlem, és leléptél.
-          Hát, megnyugodhatsz, mert nem fogok lelépni. És neked sem ajánlom. Nincs kedvem Londonon keresztül üldözni téged, mivel még véletlenül sem vagyok Potter.
-          Szerencsére – vigyorgott rá Neville, majd magával elégedetten hozzálátott, hogy kipakoljon a táskájából.

A következő napokban ismét ki kellett alakítaniuk a szabályaikat, meg kellett húzniuk a határaikat, és alkalmazkodniuk kellett egymáshoz, elvégre a mungóban használt gyakorlat Draco házában már nem volt érvényes. Általában Neville ébredt korábban, és mire a szőke is levánszorgott a lépcsőn, már elkészítette a kávét és a reggelit. Draco reggelenként némileg mogorva volt, sosem szerette a korai időpontot, és Neville mindig szépen megvárta, míg magához tért annyira, hogy normálisan lehessen vele beszélni. Később, ha úgy ítélték meg, elsétáltak bevásárolni, közben Draco folyamatosan mutogatott és magyarázott, a boltban pedig kikérte Neville véleményét, hogy éppen melyik termék kerüljön a kosárba. Messziről teljesen úgy nézhettek ki, mint egy friss házaspár, de Draco senki mással sem törődött, amikor Neville a közelében volt. Még a látása és a hallása is teljesen beszűkült, és csak a barna hajú, barna bőrű, izmos férfit érzékelte maga mellett, és néha még azon is eltöprengett, hogy mi lenne, ha megfogná a kezét. Ha az arcára simítaná a tenyerét, és a szájára tapasztaná a száját. Nos, hogy mi történne, azt nem volt nehéz elképzelni; Neville valószínűleg azonnal eltolná magától, sőt, ha tényleg dühbe jönne, még meg is átkozná. Ami talán nem is lenne olyan rossz, mert Draco abban a pillanatban biztos egy jó kis amnéziáért imádkozna.

-          Draco? – termett hirtelen a karján Neville erős keze. – Jól vagy?
-          Aha, miért?
-          Mert már percek óta bámulod azokat a paradicsomokat. Venni akarsz belőle? Mert szerintem fel tudnám használni…
-          Jó, akkor veszünk.
-          Fizethetek egyszer én is, tudod. Van pénzem.
-          Szerintem Potterék befagyasztották a számládat, nehogy véletlenül meglopjalak.
-          Befagyasztották? Tényleg? – ráncolta a homlokát Neville, amiből kiderült, hogy szó szerint értette Draco szavait. – Nem vagy róluk valami nagy véleménnyel, nem igaz?
-          Ők sincsenek rólam, szóval egálban vagyunk. – Draco nem mosolygott rá a pénztárosra, mialatt kipakolt a szalagra, mert azért mindennek van határa. Neville viszont nem zavartatta magát, kedélyesen elcsevegett a sráccal, és megköszönte a kiszolgálást. Draco jól látta, hogy a kölyök szemei kocsányon lógnak, így felmordult, hogy észrevetesse magát.

-          Megijedt tőled – tájékoztatta őt Neville hazafelé menet.
-          Helyes, mert pont ez volt a célom.
-          Mégis miért? Mert kedves voltam vele? – Mert ő kedves volt veled.
-          Nem tetszett a képe.
-          Oh, nos, nem lehet mindenki olyan jóképű, mint te. – Draco szeme megvillant.
-          Szerinted jóképű vagyok? – Neville felnevetett.
-          Mintha nem tudnád magadról.
-          Az egy dolog, hogy én mit gondolok magamról, az meg egy teljesen másik, hogy neked mi a véleményed.
-          Mit számít az?
-          Lehet valaki kétszeresen amnéziás egyazon időben? Ha nem vetted volna észre, igenis számít nekem a véleményed! – Draco heves kifakadására Neville megtorpant az utca közepén.

-          Ne haragudj! És igen, jóképűnek tartalak. Habár egy kis szín nem ártana neked! – tette hozzá somolyogva, Draco agyába pedig hirtelen bevillant egy nagyon pajzán gondolat. Nevezetesen, hogy az a szín rajta… lehetne esetleg Neville maga. Elképzelte, ahogy együtt fekszenek az ágyában, ő maga valamiért alul, szőke haja szétterülve a párnán, és sápadtan nézne a fölé magasodó Neville izmos, barna karjára és mellkasára. – Így már jobb!
-          Micsoda? – hökkent meg Draco.
-          Elpirultál – közölte vele a férfi, és odanyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát. Draco talán kicsit túl gyorsan kapta el a fejét, de legalább Neville nem közeledett felé tovább. Nem volt biztos benne, hogy vissza tudná fogni magát, ha a férfi megérintené. – Bocs, én…
-          Igyekezzünk, kezdek éhes lenni. – És sietősen folytatja útját, bízva abban, hogy Neville követi.

Draco már kezdte magát abba a hitbe ringatni, hogy semmi baj nem fog történni, Neville szépen meggyógyul anélkül, hogy az apja tudomást szerezne arról, hogy Draco befogadta magához… de természetesen az univerzum máshogy gondolta.

A másnapi, Potterékkel közös vacsorára készülődtek, mikor a nappali irányából felhangzott az ismerős zaj, amit tompa puffanás követett, ezzel jelezve, hogy valaki éppen sikeresen landolt a szőnyegen. Draco ledermedt egy pillanatra, aztán a kamra ajtajához vetődött.

-          Maradj itt, és ne csapj zajt! – suttogta az odabent tartózkodó Neville-nek, mielőtt rázárta volna az ajtót.
-          Fiam?
-          Jövök, apám! – A szőke lesimította a haját, majd menet közben eltüntette a pultról a lakójára utaló nyomokat. – Micsoda meglepetés! – Lucius felhúzta az orrát. Draco attól tartott, hogy a férfi kifinomult szaglása talán Neville illatát is képes megérezni.
-          Érdekes pletykákat hallottam a tegnap esti gyűlésen. – Draco nekitámaszkodott a fotelnak, és karba fonta a kezét. – Meg sem kérdezed, miféléket?
-          Biztos vagyok benne, hogy anélkül is elmondod, hogy rákérdeznék. – Az apja szeme megvillant.
-          Szeszélyesen viselkedsz mostanában, így azt hiszem, hitelt kell adnom a szóbeszédnek, miszerint helyet adtál a házadban egy régi iskolatársadnak… egy griffendélesnek. – Drámai szünetet tartott. – Longbottomnak.

Draco fontolóra vette a lehetőségeit. Vagy tagad a végsőkig, és kitessékeli a házából az apját, mielőtt körbenézhetne, és megláthatná Neville cuccait… vagy mindent bevall, és lesz, ami lesz. Érdekes módon ez a döntés rendkívül könnyű volt számára.
-          Igen, Neville jelenleg itt lakik. – Lucius beszívta a levegőt az orrán keresztül, keze remegni kezdett a botján.
-          Mégis… mit… képzeltél? Malfoy vagy! Elfelejtetted talán, hol a helyed?!
-          Apám – kezdte Draco lassan és megfontoltan. – A régi időknek már vége. Senki sem várja el tőlünk, hogy továbbra is tartsuk magunkat az akkori szerepünkhöz…
-          Miről beszélsz?! – fortyogott a férfi. – Miféle szerep? Malfoyok vagyunk, és ahhoz méltón kell viselkednünk, amíg meg nem halunk! Sőt, még azután is! Azt akarod, hogy úgy emlékezzenek rád, mint az a Malfoy, aki lepaktált az ellenséggel?
-          Perselus megtette, nem igaz? – támadott vissza Draco, mire az apja szeme fájdalmasan megvillant. – Tényleg rosszul lennél a gondolattól is, hogy valakivel kedves legyél? – Lucius nem felelt, de még erősebben szorította a botját, amiben a pálcája rejtőzött. Draco nem tartott attól, hogy esetleg rátámad, attól viszont igen, hogy esetleg megtalálja és megsebesíti Neville-t. – Hát én nem fogom tovább az ördög ügyvédjét játszani. Nem mondom azt, hogy az összes volt griffendélest be fogom fogadni, és varázslósakkot fogunk rendezni a nappaliban, de… Neville fantasztikus ember. És örülnék, ha a barátjának tartana.

Lucius hosszú-hosszú percekig nem szólalt meg, és a légzése is akadozóvá vált. Draco sejtette, hogy nehezen dolgozza majd fel a szavait, de arra mégsem számított, ami történt…

-          Ha ezt tovább folytatod… ha továbbra is megtagadod az örökségünket, akkor tőlem ne számíts semmire. Kitagadlak – közölte keményen, miközben a padlót nézte. – Nem leszel többé a fiam. Egy galleont sem fogsz látni az örökségedből. Úgy tartod el magad, ahogyan akarod, engem nem érdekel. – Most felpillantott, egyenesen fia szemébe. – Egy napod van arra, hogy döntést hozz. Ha a huszonnégy óra lejártakor még mindig itt lesz, akkor engem többé nem látsz. Jól gondold át, hogy megér-e neked ekkora áldozatot. Szervusz.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése