Subscribe:

2017. június 4., vasárnap

Múlt, jelen, jövő 2. fejezet


Akik még bírják a gyűrődést, azoknak íme a második fejezet! :)



Draco ezek után átesett egy átvizsgáláson, ami kimutatta, hogy egyáltalán semmi baja sincs, csupán többet kellene mozognia. Később a férfi visszatérhetett Neville szobájába, ezúttal a gyógyító nélkül – habár Draco biztos volt benne, hogy valahonnan kintről minden szavukat lesik. Körülményeskedve leült az egyik kényelmetlen székre, miközben Neville a virágaival foglalatoskodott.

-          Szóval… hm, hogy érzed itt magad?
-          Egész jól – vallotta be a férfi, miközben lehajolt az elejtett ollójáért. Draco azonnal elkapta tekintetét a fenekéről. – Sokan látogatnak, a nővérek pedig nagyon kedvesek.
-          Naná, hogy veled azok – jegyezte meg epésen Draco, és keresztbe tette egyik lábát a másikon.
-          Ezt hogy érted?
-          Potterék nem mesélték el neked a szereped egy bizonyos dologban?
-          A háborúra gondolsz Voldemort ellen? – A szőke megpróbált nem összerezzenni a név hallatán.
-          Arra. Miért, tudsz másikról is?
-          Nem igazán mondhattak róla semmit, és emlékeim nincsenek is… csak az érzés van meg… hogy nagyon büszke voltam magamra. Mintha valami nagy dolgot vittem volna véghez, tudod – mondta, aztán vállat vont. – Nem is értem, miért akarják annyira nagyon, hogy emlékezzek a múltamra. Így is teljes értékű embernek tartom magam. Vagy rosszul teszem? – nézett Dracóra, ami a szőke számára némileg szürreális élmény volt. Neville soha korábban nem nézett így a szemébe… mintha tényleg megbízna benne, és kíváncsi lenne a véleményére.
-          Nem is akarsz emlékezni? – kérdezte inkább, aztán legyintett. – Kezdjük előröl! Mi az, amire emlékszel?

A mese nem tartott sokáig. Neville kihagyások és lyukak nélkül tudta felidézni a gyerekkorát, egészen addig a pontig, ahol a Roxfortba került. Onnan vagy töredezettek az emlékei, vagy pedig teljesen máshogy emlékszik, mint ahogy az valójában történt. Draco ezt annak tudta be, hogy mivel a három legjobb barátját az agya teljesen kitörölte, hamis információkkal kellett kitöltenie azokat a hézagokat, amik ebből a kavarodásból adódtak. Tehát amikor éppen Potter, Granger vagy Weasley mellett kellett volna lennie, akkor egészen máshol tartózkodott. Többnyire éppen Draco Malfoy társaságában.

-          Fogalmam sincs, hogy lehet ez – ütögette az állát a szőke. – Mégis miért… miért pont engem helyettesített be az agyad oda, ahol a barátaidnak kellene lennie?
-          Talán azt akarja így üzenni, hogy nekünk is barátoknak kellene lennünk – vetette fel Neville, és elnyújtózott az ágyán, kezét a feje alá téve. Draco megköszörülte a torkát.
-          Miért szöktél ki tegnap? – A másik elvigyorodott.
-          Kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá.
-          Tényleg? Csak ennyi? Mikor tegnap láttalak, azt hittem, valami csavargó vagy.
-          Hm. – Draco szerint ez nem volt válasz, így hallgatott, hátha a férfi folytatja. – Érdekes, hogy pont a legrosszabb napomon kaptál el, mert addig tényleg mintabeteg voltam. De reggel felkeltem… és belém hasított, hogy én ki akarok menni. Friss levegőt akarok szívni. Én nem vagyok beteg, fizikailag teljesen jól vagyok, és kiigazodom Londonban. Miért tartanak akkor itt? Mert nem emlékszem néhány barátomra, akik mára befolyásos emberek lettek, és fogva tarthatnak? Semmi bajom – ismételte dacosan, mire Draco akaratlanul is elnevette magát. Neville szeme rávillant. – Emlékszem erre a hangra.
-          Az kizárt – komorodott el azonnal. – Sosem nevettem nyilvánosan. Pláne nem egy griffendéles előtt. – A másik férfi feltámaszkodott a könyökére, szemöldökét összevonta.
-          Azt hiszem, éppen megnyertetek egy kviddicsmeccset – mondta töprengve. – Emlékszem a pályára, a szélre, meg a színes talárokra. Zöld és sárga.
-          Aha, már emlékszem – bólintott Draco, és elmosolyodott az emlékre. – Az valóban egy jó kis győzelem volt. Akkor még élt Cedric.
-          Diggory? – A szőke felkapta a fejét. – Igen, emlékszem rá. Magas, jóképű srác volt. A csajok odavoltak érte. – Draco elhúzta a száját. – Nem mintha érted nem lettek volna - tette hozzá vigyorogva.
-          Értem? Semmi közöm nem volt lányokhoz a Roxfortban. Szerintem ezt is csak beképzelted magadnak – mormogta, ami nevetésre késztette Neville-t. – Na, és te? Sosem hallottam róla, hogy lett volna barátnőd, de te talán másként emlékszel.
-          Ez talált, kösz. Hát, nyilván vonzódtam valakihez, de nem tudnám megmondani, hogy kihez. Ahogy azt sem, hogy fiú volt-e, vagy lány. – Draco szeme erre elkerekedett.
-          Hogy mi…? – de azonmód el is hallgatott.
-          Hát, ebben én sem vagyok biztos – vont vállat Neville, és elpirult. – De van egy olyan érzésem, hogy biszexuális vagyok. Minimum – tette hozzá nevetgélve, majd hamar témát váltott. – Ha nem volt barátnőd, akkor Pansy ki volt neked?
-          Ne már, hogy Pansy-re emlékszel, Potterékre meg nem?! – csóválta a fejét Draco, habár valahol le is volt nyűgözve. – Egyébként soha nem lehetett volna a barátnőm. Túlságosan imádott.
-          És ez volt a baj?
-          Eléggé imádtam magam, nem volt szükségem további rajongókra. Vagyis persze ez így nem igaz, de az ágyban mások voltak az igényeim. – Most a szőkén volt a pirulás sora, pedig a szexuális életével kapcsolatban aztán semmi oka nem volt a szégyenlősködésre. Ugyanis egyáltalán nem volt szexuális élete.

Draco napjait a továbbiakban a mungó látogatása határozta meg. Reggel igyekezett időben felkelni, lefutott pár kört a közeli parkban, aztán megreggelizett, és már indult is. Általában csak a látogatási idő végén távozott, mert hiába kérte, hogy a speciális körülményekre való tekintettel tovább maradhasson, Colt gyógyító megmakacsolta magát annak ellenére is, hogy Draco egy hét alatt több fejlődést ért el Neville-nél, mint ők az egy év alatt sem.

A második hónap környékén már Draco is be merte vallani magának, hogy várja ezeket a találkozásokat. Neville jókedve, optimista hozzáállása és csipkelődései Dracóból is előhozták a régi, beszólogató énjét. Neville-nek látszólag most arra volt szüksége, hogy ne kíméljék úgy, mint egy sárkánytojást, hanem emberszámba vegyék, és normálisan elbeszélgessenek vele. Draco pedig ezt maradéktalanul teljesítette.

-          És mondd csak, miért kezdtél tornázni? Kényelmetlenné vált a nagy pocakod a bűnözők elfogásánál?
-          Valahogy úgy – bólintott a férfi. – Meg így a párkeresésben is nagyobb sikereket terveztem elérni, de amnéziás lettem, szóval ezt a tervemet nem tesztelhettem élesben. – Draco felvonta fél szemöldökét, de ahelyett, hogy megszólalt volna, lopva végigstírölte a másik férfit. Korábban is megállapította, hogy sokkal izmosabb lett, eltűnt a fiatalkori háj és pufókság, helyükre kidolgozott izmok léptek, az arca azonban továbbra is azé a Neville-é volt, akit Draco a Roxfortban megismert, tehát időbe telt, míg összeegyeztette az új információkat a régiekkel. Mikor ez megtörtént, Draco teste reagálni kezdett a másik látványára… elég érdekesen, ami azt illeti.

Draco pontosan aznap realizálta magában testének megváltozott reagálását, mikor reggel Neville szobájában ott találta az Aranytrió tagjait. Potter arcán még mindig a színtiszta gyűlölet ötven árnyalata parádézott, Granger valószínűleg még nem tudta eldönteni, hogy utálja-e Dracót, vagy csak egyszerűen ellenszenvez vele, Ron viszont szinte kedélyesen, zsebre vágott kézzel ácsorgott az ablak előtt, és mintha biccentett volna, mikor Draco belépett. Neville tekintete egyenesen felragyogott, ami némi elégtétellel töltötte el a férfit. Meg más egyéb érzésekkel is.

-          Napsütéses, madárcsicsergős szép jó reggelt mindenkinek – vigyorodott el Draco, és - direkt nagy feneket kerítve neki – levágott az ágyra egy képregényekkel megrakott táskát. Előző nap arról vitatkoztak Neville-lel, hogy vajon Amerika kapitány, vagy Vasember a legkirályabb Bosszúálló, és mivel sehogy sem jutottak dűlőre, eltervezték, hogy elolvasnak és megnéznek mindent, ami velük kapcsolatos, tágítva így tudásukat a mugli kultúrával kapcsolatban. – Milyen kellemes meglepetés, nem is vártunk titeket mára.
-          Rosszul érzem, vagy tényleg kóstolgat minket? – fonta karba a kezét Potter.
-          Minden mást elvettetek tőlem, csak a kóstolgatás maradt – vont vállat Draco, ahogy nekidőlt az éjjeliszekrénynek Neville ágya mellett. – Szóval? Jöttetek ellenőrizni?
-          Napi kapcsolatban vagyunk Neville gyógyítójával – közölte Granger -, tehát pontosan tudjuk, mennyit javult az állapota, mióta rendszeresen látogatod. – Draco érzékelte, hogy Neville mosolyogva felé fordította a fejét, mire a nyaka vörösödni kezdett. Megigazította az inge gallérját.

-          Rendben, és? Elvégre ez volt a feladatom, nem? – Habár persze már rég nem csak kötelességből látogatta a férfit, de ezt nem tette hozzá. Neville somolygásából ítélve azonban a férfi még kimondatlan szavait is tökéletesen hallotta.
-          Ez – hagyta jóvá Potter -, de mivel látszólag túl nagy örömödet leled ebben az egészben, felmerül a kérdés, hogy neked mi hasznod a dologból. – Draco összepréselte a száját, nehogy kiszaladjon rajta valami durvaság. A következő pillanatban egy meleg kezet érzett meg a karján.
-          Tudom, hogy csak segíteni akartok – mondta Neville a másik háromnak -, de ha tovább inzultáljátok Dracót, akkor meg foglak kérni titeket arra, hogy távozzatok. – A szőke férfi szerint mindent megért a hármas arckifejezése erre a bejelentésre, de visszafogta magát, és nem nevetett fel gúnyosan.
-          Megértettük, Neville – biccentett Ron kedvesen. – Mi újság az emlékeiddel? Még mindig vannak hiányosságok? – Neville mélyet sóhajtott, hogy összeszedje magát, aztán többé-kevésbé megnyugodva válaszolgatott a kérdésekre, de kezét továbbra is az ágy szélén tartotta, közel Draco karjához.

A szőke a következő másfél órában rájött, miért is nem bírja Neville hosszú távon elviselni a barátait, habár ehhez nem kellett különösebben jó megfigyelőkészség. Éppen ezért volt furcsa számára, hogy Potter és Granger tovább faggatta a férfit azokról az időkről, amire emlékeznie kellett volna, pedig tisztán látszott, hogy Neville nagyon kényelmetlenül érezte magát ettől. Draco elhitte, hogy a barátai nagyon fájlalják, hogy a férfi nem tudja felidézni a boldog perceiket, de akkor sem hitte, hogy ennek ez a könyörtelen erőltetés a módja.

Mikor kora délután Potter, Granger és Weasley elköszönt, Draco utánuk lopakodott, és amíg a két nagyágyú megbeszélte a fejleményeket, elkapta Ron karját, és behúzta az egyik félreeső folyosóra.
-          Hízelgő, Draco, de házas vagyok – mondta a vörös hajú, amivel majdnem kiérdemelt egy mosolyt. De csak majdnem.
-          Téged kérdezlek, mert úgy tűnik, veled lehet normálisan beszélni. Miért akarjátok olyan nagyon, hogy Neville emlékezzen? Miért bosszant titeket ennyire, hogy nem rémlik neki, mennyit bántották a súlya miatt? Nem rémlik neki Piton, Merlin szerelmére! Ha igazi barátai lennétek, meghagynátok úgy, ahogy van. Mert most legalább boldog.
-          Mi mindig kiálltunk Neville mellett – sóhajtott Ron. – Nem volt ugyan mindig mellettünk, de szerintem igenis szép emlékekkel távozott a Roxfortból. De a legfontosabb az, hogy tudnia kell, milyen hősies tettet vitt véghez a végső csatában. Ha ő nem elég bátor ahhoz, hogy megölje a kígyót, akkor Harrynek esélye sem lett volna Voldemorttal szemben. Szeretnénk, ha tudná ezt. Ha emlékezne arra, mennyien voltak hálásak neki.
-          Megértem – bólintott Draco őszintén. – Viszont azt tudom tanácsolni, hogy hagyjátok ezt abba, mert nem vezet semmire. Akarod tudni, velem miért viselkedik úgy, ahogy? Mármint szerintem?
-          Még szép.
-          Mert én nem a régi Neville-t keresem benne. Nem a nagy hőst, aki megölte a kígyót. Nem azt a régi, pufók barátot, aki a Roxfortban volt. Én meg ő ellenségek voltunk, és persze elismertem a szerepét a csatában, de nem emlegetem fel folyton, és nem nosztalgiázom. Hagyom, hogy arról beszéljen, amiről és amikor ő akar. Ezért fejlődött annyit, mióta bejárok hozzá. Mert semmit sem erőltetek, amiről látom, hogy fáj neki. – Ron hallgatott néhány pillanatig.

-          És ezt egyedül találtad ki, vagy ő mondta?
-          Nem kellett mondania, láttam rajta. Te talán nem?
-          Látom, hogy… feszeng a jelenlétünkben. Úgy viselkedik, mintha erőltetnie kellene az udvariaskodást, meg hogy ne vágjon ki minket a szobából. Pedig mi tényleg csak a legjobbat akarjuk neki.
-          Nos, megkaptátok a legjobbat, nem igaz? – mosolygott Draco végigmutatva önmagán. – Akkor hagyjátok, hogy a saját tempónkban haladjunk. Már ha tényleg vissza akarjátok kapni a barátotokat.
-          Azt kéred, hogy ne jöjjünk be hozzá?
-          Dehogy. Azt kérem, hogy ne hozzátok fel a múltat, mert ha még egyszer úgy viselkedtek, mint az imént, én magam foglak titeket kiátkozni a szobából.

Draco a vörös hajú férfira bízta, hogy beadagolja az új szabályokat a barátainak, ő maga pedig visszatért Neville szobájába. A férfi megint a virágaival játszadozott, bár közben kifelé bámult az ablakon.

-          Na, van kedved belenézni a képregényekbe, vagy félsz, hogy kiderül, tévedtél a drágalátos kapitányoddal kapcsolatban? – Draco kirázta az egyik szatyorból a füzeteket, majd elkezdte őket sorba rendezni. Neville még mindig nem fordult meg. – Hé, velem vagy? Kómába estél? Levelet vársz? – Odasétált mellé, és ránézett az arcára.
-          Tudod, eddig bele sem gondoltam, miért is segítesz nekem ennyit – kezdte halkan. – Mert talán ez neked nem annyira kényelmes és kellemes, mint nekem.
-          Miért, neked kényelmes és kellemes? – kérdezett vissza érdeklődve.
-          Az. De most rólad van szó.
-          A változatosság kedvéért – jegyezte meg a szőke, erre Neville végre felé fordult. Tekintete kíváncsiságtól csillogott… meg még valamitől, amit Draco hirtelen nem tudott – vagy nem mert – beazonosítani.
-          Úgy érzed, minden körülöttem forog?
-          Te vagy a kis beteg, vagy nem?
-          Nem érzem magam betegnek.
-          Az nem számít.
-          Te sosem kezelsz úgy, mintha beteg lennék.
-          Én mindig úgy kezeltelek, mintha nem lennél százas, szóval biztos már fel sem tűnik – vont vállat Draco. – Szóval, akarsz…
-          Ha utáltuk egymást… - töprengett tovább Neville -, vagyis ha te utáltál engem, akkor most miért lettél ilyen kedves? Ez nem annak a jele, hogy mégis betegnek hiszel? Azt gondolod, nem lehetsz velem olyan durva, mint régen, mert félsz, hogy rohamot kapok?
-          Először is, ha még egyszer kedvesnek nevezel, megátkozlak – kezdte a szőke -, másodszor meg, azért bánok veled úgy, ahogy, mert kedvellek.

Szerencsére Neville nem firtatta tovább ezt a kérdést, helyette odavánszorgott a képregényekhez, és kézbe vette a legfelsőt.

-          Úgyis a kapitány fog győzni – közölte somolyogva, Draco szívéről pedig hatalmas kő gördült le, aminek a létezéséről sem tudott.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése