Shape of you 6. fejezet

Kedveseim, fogadjátok szeretettel az utolsó előtti fejezetet... melyben bonyolítunk még egy kicsit a dolgokon! ;):)

Mivel éppen aznap volt esedékes Lily új bemutatója, Jude kénytelen volt kihagyni a Devils meccset, és annyira még csak nem is sajnálta. Lucas így volt olyan rendes, és elhívta magával az unokaöccsét.

Zero persze azonnal rábólintott a dologra, és lelkesen figyelte a profi játékosokat, akikhez tervei szerint a jövőben csatlakozni fog.

A meccs nyilván lenyűgöző volt a srác számára, az utána következő beszélgetés már kevésbé.

-          Te jól ismered Jude-ot, igaz?

-          Behatóan – gúnyolódott Zero, de Lucas fel sem vette.

-          Tényleg nem volt még senkije? – Mivel Lucas éppen másfelé nézett, nem láthatta, hogy Zero megfeszült, a szíve pedig érdekes módon elnehezült.

-          Ezt mondta neked?

-          Azt mondta, nem igazán volt, amit én úgy értelmezek, hogy a fickó nem bánt vele túl jól. Egy barom lehetett – tette hozzá csak úgy mellékesen, amivel Zero lényegében egyetértett. – Mert Jude egy fantasztikus ember, és hát a teste… - Lucas itt beiktatott egy elragadtatott kuncogást, amitől Zero-nak majdnem felfordult a gyomra. – Persze nem annyira kidolgozott és szálkás, mint a tied, elvégre ő nem profi sportoló. De a formái… meg a mozgása…

-          És miért is mondod el nekem mindezt? – szólt közbe Zero mogorván, és félig felizgulva. – Azt akarod, hogy én is elvigyem egy körre? – Mivel Lucas ezt egy percig sem vette komolyan, felnevetett. – Mi van?

-          Semmi. Nyilván nagyon is könnyedén táncba vihetnéd, és különösebben meg sem kéne erőltetned magad. De mindketten tudjuk, hogy a te szeszélyed nem tartana sokáig, ő viszont teljesen összetörne.

Zero nagyokat nyelt, amit sikerült arra fognia, hogy épp kólát ivott. Tudatosan próbálta függetleníteni magát Jude-tól és az érzéseitől, de be kellett látnia, hogy túlságosan is megkedvelte a srácot. Hiányoztak neki a viccelődéseik, a vitáik, azok a ritka alkalmak, amikor az életükről beszélgettek, de leginkább Jude gyengéd tekintete hiányzott neki, amit korábban a pokolba kívánt, most azonban ki tudott volna nyírni bárkit, akire Jude ugyanígy nézett. Például az unokatestvérét. Ez azt jelentette volna, hogy… kezdett belezúgni a srácba?

Zero agya szerint ez ki volt zárva, a szíve azonban… a szíve azonban kicsit megszakadt arra gondolva, hogy Jude számára már nem ő az első és egyetlen.

Zero hatalmas önuralmat gyakorolva nem ütötte le az unokatestvérét, helyette udvariasan megköszönte a meghívást, aztán visszament a kollégiumba, és katasztrófa sújtotta területet csinált a szobájából.

A szorgalmi időszak hátralévő részében Zero minden fronton úgy hajtott, mint egy megszállott. Fejébe verte az istenverte tananyagot, délután edzésre járt, utána pedig Jude mellett tanult a könyvtárban – amibe egy része mindig belehalt kicsit. Jude mindebből az igyekezetből persze szinte semmit sem vett észre, annyira el volt foglalva a saját nyomorult boldogságával, amit igazából Zero nem rótt fel neki. Szerette volna, ha a srác boldog, de nem a saját boldogtalansága árán. Fogalma sem volt arról, mit tehetne, hogy Jude ismét szóba álljon vele, mindenesetre mindent beleadott abba a bizonyos vizsgába.

És átment. Hármassal. Olyan boldog és büszke volt, hogy a teremből kilépve nem az edzésre indult el, hanem Jude szobájához. A srác már órákkal korábban végzett, de Zero remélte, hogy otthon lesz, és nem ünnepel valahol. Nem jutott el azonban a kollégiumig sem, ugyanis magára vonta a figyelmét egy hatalmas üvegplakát, amiről ő mosolygott le mindenkire. Zero emlékezett ugyan a fotózásra, de nem gondolta, hogy az ő félmeztelen fotójával fogják hirdetni a pénteki utolsó meccset. Ami egyben Zero utolsó meccse is lesz, de erről az edzőjén kívül senki sem tudott. Nagyot dobbant a szíve, mikor meglátta, ki közeledik felé a gyepen.

-          Szia – köszönt rá nyomban, mert attól tartott, a srác simán elmegy mellette.

-          Szia! Hogy sikerült?

-          Hármas.

-          Gratulálok! Gondolom, egy életre megutáltad a tanulást.

-          Szó sincs róla. Teljesen jó bevezetés volt az államvizsgához. – Toporgott egy keveset. – Figyelj… bármi is történt kettőnk között, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok neked. Talán nem hiszed el, de… nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.

-          Szívesen segítettem, Zero – mosolygott rá Jude, majd folytatta útját a parkoló felé.

-          Nem… nem ez az igazi nevem – szólt utána a srác habozva.

-          Micsoda? – fordult vissza Jude értetlenkedve.

-          A Zero csak egy művésznév.

-          Ennyire nem tetszett a sajátod?

-          El akartam felejteni mindent, ami a múltammal kapcsolatos – vallotta be Zero. – De amikor veled vagyok… szeretném, ha engem látnál. A valódi énemet. Gideont.

-          Talán túl sok bizalmat fektetsz belém – mondta Jude lassan, de Zero látta a szemén, hogy nagyon is meghatották a szavai. – Nem hiszem, hogy erre én vagyok a megfelelő személy. Mi… nekünk nem lehetne jövőnk.

-          Akkor ennyi? – csattant fel Zero. – Csak így a szőnyeg alá söpröd mindazt, amit érted tettem?

-          Komolyan azt szeretnéd, ha térden állva mondanék hálát azért, mert párszor megdugtál?

-          Én a gyakornokságodról beszélek, te hülye! – reccsent rá Zero. – Azt hitted, nem tudom meg, hogy csak azért korrepetáltál, mert Brixton lefizetett?

-          Ha már megtudsz valamit, illene a részletekre is figyelmet fordítanod – mondta Jude remegő gyomorral. – Már rég ígéretet tettem neked, mikor Mr. Brixton félrevont az ajánlattal. – Aztán elmosolyodott, amitől Zerót kis híján kirázta a hideg. – Összehoztam a kellemest a hasznossal. Ezt tőled tanultam.

Ismét elfordult, és Zeróba ekkor elemi erővel hasított bele a felismerés.

-          Szeretlek! – kiáltotta el magát, és az sem érdekelte, ha bárki meghallja.

-          Mi? – kérdezte a másik suttogva, mint aki nem akar – vagy nem mer – hinni a fülének.

-          Szeretlek, te tökfej – ismételte Zero készségesen, és minden szót komolyan gondolt.

Ezer évnek tűnő idő múlva Jude végre a szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.

-          Én is szeretlek. – Zero szíve – ami szokatlan aktivitást mutatott az utóbbi időben – a torkába ugrott örömében. – De ez nem elég – folytatta a srác, sikeresen megölve a pillanatot. – Nem elég, mert sosem tudnád felvállalni az érzéseid. Sosem tudnál úgy kezelni engem mások előtt, mintha a partnered lennék. A kis titkod maradnék. Sportoló vagy, adnod kell mások véleményére, ez teljesen nyilvánvaló. Nekem viszont olyan valaki kell, aki mindezt magától megteszi, mert megérek neki ennyit. – Szomorúan rámosolygott Zeróra. – Ez a valaki pedig nem te vagy, Zero.

Másnap reggel Jude Lucas lakásán ébredt. Soha nem töltötte még nála az éjszakát, de úgy gondolta, meg kell ünnepelniük az utolsó sikeres vizsgáját is. És ez természetesen egyáltalán nem Zeróról meg az ő hülye vallomásáról szólt. Amit Jude teljesen és tökéletesen ki tudott verni a fejéből, köszönte szépen. Talán mégsem tudta annyira jól elrejteni az érzelmeit, mert Lucas többször is megkérdezte tőle, hogy mi a baj. Ő pedig azt mondta, semmi. Mert tényleg így is volt. Hogy ezt bebizonyítsa, maga alá rántotta a férfit, és elmerült a testében.

-          Hogy mit mondott neked?! – sikkantott Lily, aztán a szája elé kapta a kezét. A kollégium melletti füves területen ültek az egyik padon, és Jude éppen megint nem tudta tartani a száját.

-          Azt, hogy szeret. – Igyekezett nem nézni a Zero poszter felé. Nem kellett számára újabb emlékeztető, arra vonatkozóan, mennyire jól is néz ki a srác.

-          És te mit feleltél?

-          Azt, hogy én is szeretem. De hiába, mert ez nem elég.

-          Nem… nem elég? A szerelem neked nem elég? – A lány teljes testével felé fordult. – Ki vagy te, és mit műveltél a legjobb barátommal?

-          Kac-kac. Mégis mit kezdjek a hirtelen feltámadt szerelmével? Szerinted hajlandó lenne a nyílt színen megcsókolni? Megfogni a kezem? A partnerének nevezni az ismerősei előtt?

-          Tudom, hogy Lucas mindezt megtette, és elhiszem, hogy ez jól esik neked. De nem belé vagy szerelmes. – Megérintette Jude feszültségtől merev vállát. – És Lucas sem érdemli meg, hogy olyasmivel áltasd, amit nem tudsz neki megadni.

-          De nagyon kedvelem. Még bele is szerethetek, nem? – Jude hangja reménykedően csengett, és Lily tényleg szerette volna, ha Lucast választja. De egyikük sem hagyhatta figyelmen kívül a tényeket.

-          Úgy gondolod, Zero soha nem lesz képes felvállalni titeket mások előtt?

-          Ezt nem tudhatom.

-          Esélyt sem akarsz neki adni? – A srác ránézett.

-          Miért vagy most hirtelen ennyire mellette? Hiszen utálod! – Lily az ajkába harapott, és lenézett a körmére. Ezt a jelet még Jude is felismerte. – Mi történt? Mit tudtál meg, amitől megváltozott a véleményed? Hiszen megerőszakolt téged!

-          Nos… hm… kiderült, hogy tévedtem. – Jude úgy érezte magát, mint akit mellbe vágtak egy baltával.

-          Micsoda? Miben tévedtél?

-          Abban, hogy… nem ő… nem ő volt az, aki… - Sóhajtott. – Nem hiába nem emlékezett rám, mert soha nem találkozott velem korábban.

-          Na, de… ott volt melletted az ágyban!

-          Igen, mert annyira berúgott, hogy bezuhant az első ágyba, amit talált.

-          Ezt ő mondta neked? – húzta össze a szemöldökét Jude.

-          Igazából… a francba, ezt nem lenne szabad elmondanom neked! – csapott a térdére a lány. – Megígértem, hogy egy szót sem szólok róla… de előtted sosem tudtam titkot tartani.

-          Miért kellene ezt titokban tartani? – Lily nem felelt. – Tehát találkoztál Zeróval, aki csak így a semmiből rájött, miért utálod annyira? És tisztázta magát előtted?

-          Hát… nem, nem egészen így történt. – Jude ezúttal nem szólalt meg, várta, hogy a lány folytassa. – Akkor történt, mikor te Lucassal randiztál, én meg a szobádban maradtam tanulni. És bekopogott.

-          Miért nyitottál ajtót? Megbeszéltük, hogy soha nem teszed, mert veszélyes!

-          Tudtam, hogy ő az, mert a nevedet mondta. Jude? Jude? Jó ég, hallanod kellett volna – sóhajtott a lány. – Kétségbe volt esve valami miatt, de nekem nem akarta elmondani, mi a baja. Ráterelte a témát helyette arra, hogy miért utálom.

-          És te elmondtad neki? Csak így? – Lilyn látszott, hogy gyötrődik, de Jude válaszokat akart.

-          Nem voltam valami kedves, ha erre gondolsz. Kiabáltam, ütöttem és karmoltam, ahol értem, de ő nem húzta fel magát. Végighallgatott, aztán bólintott, azt mondta, maradjak ott, és elment. Mikor jó húsz perc múlva visszajött, magával hurcolt egy srácot, aki méltatlankodva próbált szabadulni. Odalökte elém a padlóra, és ráordított, hogy beszéljen. Akkor a srác rám nézett… és teljesen elsápadt. Meg én is. A szeme… felismertem a szemét. Az állát. Még a haja is majdnem ugyanúgy állt. – Lily a kezébe temette az arcát. – Annyira borzasztóan éreztem magam. Hogy lehettem ennyire hülye? Évekig Zerót vádoltam olyasmivel, ami nem is az ő hibája… teljesen megértettem volna, ha ezek után levág nekem egy pofont, és eltűnik. De ő csak kitette a srácot a szobából, aztán leült mellém a padlóra, és átkarolt. Hagyta, hogy kisírjam magam. Mikor végül szóhoz jutottam, elmondtam neki, mennyire sajnálom… meg hogy ne haragudjon… és ő azt mondta, semmi gond. Mert ez pontosan egy olyan helyzet volt, amibe simán belekeveredhetett volna a régi énje. – Lily letörölte a könnyeit, és vele együtt a szemfestéke egy részét is. – Beszélgettünk egy keveset, és tök rendes srácnak tűnt. Aztán megkérdeztem, mondjam-e majd neked, hogy keresett. Szinte követelte, hogy egy szót se szóljak neked erről. Tudni akartam, miért, hiszen ezzel a te szemedben is nőtt volna. És azt mondta, pont ezt nem akarja. Ha eddig nem kedvelted, ezután sem fogod. – Rápislogott a srácra. – Még jó, hogy ebben tévedett, nem igaz?

Jude nem talált szavakat. Az utóbbi napokban több érzelmi megrázkódtatáson esett keresztül, mint korábban egész életében. Zero szerelmi vallomását még talán el is tudta volna bagatellizálni annyival, hogy a srác nem szokott hozzá a visszautasításhoz, és most úgy döntött, ehhez a kétségbeesett lépéshez folyamodik, ami talán nem is volt igaz. De hogy képes volt utána járni Lily ügyének… és hogy megvigasztalta a lányt, amikor Jude nem tudott mellette lenni… a srác hitte, hogy ezt nem azért csinálta, hogy nála bevágódjon. Hiszen még meg is kérte Lilyt, hogy erről neki ne szóljon. Most akkor ezzel mégis mit kellene kezdenie?

-          Mit tegyek? – kérdezte Lilytől. – Szerinted adnom kellene neki egy esélyt? Hagyjam el Lucast, aki fantasztikus, és gondolkodás nélkül felvállal engem… Zeróért? Aki már most is híres, hát mi lesz később? Össze fog roppanni a nyomás alatt. Nem lesz szüksége ezek mellé még magánéleti válságokra is.

-          Látod? – mosolygott rá Lily. – Szereted őt, máskülönben eszedbe sem jutna, hogy a jövője miatt aggódj.

-          Nem mondtam azt, hogy nem szeretem – jegyezte meg Jude. – Csupán azt, hogy… ha engedek neki, abba valószínűleg mindketten belerokkanunk majd.

-          Tehát meg sem szeretnéd próbálni? Ha visszatekintesz majd az életedre… nem fogod megbánni, hogy csak úgy elengedted?