Az utolsó előtti fejezet.
10. fejezet: Elméletek és esélyek
- Még nem – feleltem sóhajtva. – Most már igazán itt lenne az ideje, hogy elkapják a robbantót.
- Nemrég beszéltem Debbel. Azt mondta, Justin állapota nem változott.
- Megvizsgálta az orvos? – Megrázta a fejét. – Nem?
- Ez az érdekes az egészben. Charles kezdetben nagyon lelkes volt, most meg mintha felszívódott volna. Andrew viszont mellette van.
- Hát persze – morogtam féltékenyen. – Ha Charles nem jelenik meg, be kell vinni Justint a kórházba.
- Mi is így gondoljuk.
- Ez a sok ájulás vajon már annak a jele, hogy…
- Nem tudom, Brian, nem vagyok orvos.
- Igen.
A munka jelentős részét a beosztottakra bíztam, én meg egész délelőtt az interneten kutattam Cody után. Ha a rendőrség nem ér célt, én magam keresem meg azt a nyamvadékot.
- Brian, itt van Carl – jelentette Theodor fél kettőkor.
- Személyesen?
- Igen – felelte a nyomozó, miközben besétált. – Kényes ügyeket nem intézünk telefonon. – Leült.
- Találtál valamit?
- Igen, elég sok mindent. Pár nyilvánvaló összefüggés elkerülte a figyelmem, amiért elnézést kérek.
Teljesen hihetetlen volt, amit Carl összehordott nekünk – mert persze Theodor is jelen volt – arról az összeesküvés-elméletről, aminek csak egy jelentős állomása volt a robbantás.
- Ezt nem hiszem el – motyogtam kitágult szemmel.
- Megvan Abigail Morgan. Emlékszel rá? – Megráztam a fejem. – Ő Andrew White volt felesége. Abigail unokaöccse az a srác, aki pultos volt a felrobbantott bárban. – Kiegyenesedtem ültömben. – Cody is ismerte a srácot. Feltehetően a nő tervelte ki az egészet, mivel dühös volt Justinra, hiszen a férje miatta vált el tőle. – Kezdett felfordulni a gyomrom. – Szét akartak titeket választani.
- Meg… meg akarták ölni?
- Igen. De Justin életben maradt, és Andrew még mindig nem utazott haza, sőt, ide hívta az egyik barátját New Yorkból, hogy vizsgálja meg Justint.
- Andrew semmiről nem tudott? – kérdezett közbe Ted.
- Nem – felelte Carl sóhajtva. – Még arról sem, hogy az orvos barátja és a volt felesége viszonyt folytatnak. – A kezembe temettem az arcom.
- Szóval Charles is benne volt?
- Minden jel arra utal. Abigail rávette Charlest, hogy küldje a lehető legmesszebbi kórházba Justin leleteit, hogy sokat kelljen várni rá. Megtaláltuk az orvost, aki már elhagyta a várost, de a new yorki kollégák elfogták. – Megköszörülte a torkát, én meg ösztönösen tudtam, hogy most jön a legdurvább rész. – A férfi eskü alatt vallotta, hogy azt hazudta Justinnak, hogy közösültetek, így próbálva meg elérni, hogy Justin elhagyjon, ami, lássuk be, sikerült is.
Elkaptam Ted bocsánatkérő pillantását.
- Akkor Cody lopta el a felvételt? – kérdezte a férfi.
- Igen, meg is találtuk nála a másolatot, megnéztem, annyi látszik rajta, hogy Brian visszatolja az orvost a sötétszobába.
- Jézus Mária – motyogtam sokkosan.
- Minden rendben, Brian – mondta Carl. – Elkaptuk az egész bandát.
- Ennek örülök, de Justin attól még haldoklik.
- Sajnálom.
Miután a nyomozó távozott, fölvettem a telefont.
- Ted, kérlek, menj Debbie-hez, készítsétek elő Justint. Hívok egy mentőt.
- Azonnal indulok.
A forgalom miatt lassabban haladtam, mint szerettem volna, így csaknem egyszerre érkeztem meg a kórházhoz a Justint szállító mentővel.
- Brian, mi ez az egész? – kérdezte Deb.
- Mindent elmondok, de Justint azonnal meg kell vizsgálni.
- Mégis mit képzeltek, hogy eddig vártak? – förmedt ránk az orvos. – Ha egy halálos beteg hosszú órákra elájul, akkor biztos, hogy nem csak alszik.
- Jogos – motyogtam, mialatt a szöszit betolták a vizsgálóba.
Debbie még nálunk is jobban elképedt, mikor beavattuk a fejleményekbe.
- A kurva életbe! Mocsok mind! Az a nő még csak nem is találkozott az aranyommal. Látnia kellene, hogy mit tett. – Kifújta az orrát. – Sújtsa őket Isten haragja életük végéig.
- Brian!
Megfordultam. A folyosón a csapat közeledett, a kiabáló Lindsay volt.
- Most hallottuk – mondta Michael.
- Egészen döbbenetes – bólintott Linds. – Vizsgálják?
- Igen.
- Bocsánatkéréssel tartozunk – vélte Ben.
- Nem szükséges. Azt gondoltátok, amit mindenki más. Csak azért, mert ismertek, nem kell, hogy bűntudatotok legyen. Amúgy meg, attól, hogy nem csaltam meg, még bántottam, és a szavakat én mondtam ki, nem pedig azok a rohadékok.
Nem tudtak mit mondani rá, hiszen belátták, hogy igazam van.
Ismételten a kórházban töltöttük az éjszakát, bár egyszer felvetettem a többieknek, hogy menjenek haza, de csak mogorva pillantásokat kaptam.
Végül több órányi kétségbeesett várakozás után megjelent az orvos. Levette a maszkot, és nagyot sóhajtott.
- Bocsássanak meg, hogy ilyen sokáig tartott, de többször is el kellett végezni a vizsgálatokat, mert nem hittünk a szemünknek. – Jézus Mária, mi van már?
Tudatosan lenyugtattam magam, nem akartam még egy orvost felkenni a falra.
- Pár héttel ezelőtt azt állapították meg, hogy Mr. Taylor agya vérzik, ami rövid időn belül halálhoz vezet. Nem tudom, mi történt, amíg kint volt, de a vér ömlése csökkent, így esély van arra, hogy lecsapoljuk.
Annyira megkönnyebbültem a szavak hatására, hogy összerogytam a folyosón.
- Köszönöm – motyogtam a hideg padlónak. – Köszönöm.
- Minél hamarabb fel kell ébresztenünk a fiatalembert, hogy az engedélyét kérjük – folytatta az orvos, miután összeszedtem magam. – Ön a…
- Igen, a házastársa vagyok.
- Ha gondolja, bent lehet, amíg beszélünk vele.
- Rendben.
- Azonnal jövök.
- Tudtam én, hogy az Aranyom mindenkinél erősebb – szipogott Deb.
- Vajon azért történt, mert elfogadta, hogy meg fog halni? – morfondírozott Mel.
- Most már csak azért kell imádkozni, hogy sikerüljön a lecsapolás – mondta Linds.
Theodor arcán láttam, hogy mondana valamit.
- Ted? – kérdeztem, mire rám nézett. – Mit gondolsz?
- Én… nem akarom elrontani senki örömét, de mi van, ha Justin nemet mond?
- Az teljességgel lehetetlen – mondtam mély meggyőződéssel.
- Nem.
Alig akartam elhinni, hogy Tednek igaza volt.
Amikor bementem a vizsgálóba, a nővér már javában ébresztgette Justint, az orvos meg jegyzetelt.
Csodálatos érzés volt belenézni azokba a bágyadt kék szemekbe, és Justin nem húzódott el akkor sem, mikor megfogtam a kezét.
Az orvos felvázolta neki, hogy mi a helyzet. Láttam az arcán, hogy meglepődött, de a választ már kapásból rávágta.
- Biztosan érted, hogy mit mondott a doktor? – kérdeztem kedvesen. – Van esély a gyógyulásra.
- A műtétbe is belehalhatok, nem? – nézett az orvosra.
- Erre minimális az esély – felelte az.
- Nem akarok hiú reményeket táplálni. Már elfogadtam, hogy meg fogok halni. – Sóhajtott. – Szeretném, ha megmondaná, mennyi időm van még hátra a lecsapolás nélkül.
Döbbenten meredtem Justin arcára. Mintha az utóbbi pár napban éveket komolyodott volna.
- Egy hét – hallottam meg az orvos válaszát.
- Bent kell töltenem?
- Nem, hazamehet, ha gondolja.
- Gondolom.
Miután a doktor távozott, Justin a szemembe nézett.
- Te is nyugodtan elmehetsz – mondta fagyosan. – A megváltozott körülmények után sem foglak zavarni.
A kimért szavak megfagyasztották a belsőmet.
Justin tíz perc múlva már készen is állt az indulásra.
- Aranyom, biztos jól vagy? – mérte végig Debbie.
- Igen, kitűnően vagyok, és még jobban leszek, ha végre elmehetek innen.
- De… - kezdte Linds, de a fiatal férfi megállította.
- Nagyon szeretlek titeket, ti voltatok a családom az elmúlt pár évben, és hálás vagyok, hogy mellettem voltatok, de ezt úgy fogom csinálni, ahogy én akarom.
Mindenki ledöbbenve nézett Justinra, aztán meg rám, mire alig láthatóan vállat vontam. Ebbe már nem volt beleszólásom.
- Ted, elvinnél engem és Debbie-t? – kérdezte Justin a kórház előtt. A tudat, hogy már nem akar maga mellett tudni, fájdalmasan hasított a szívembe.
- Brian? – állt meg mellettem Michael, miközben Theodor kocsija kigördült a parkolóból. – Mi történik?
- Nem érdekli a gyógyulás. Eltökélte, hogy meg fog halni.
- Elmondtad neki az igazat?
- Nem érdekelte volna. Gyűlöl engem.
- Ugyan – legyintett Lindsay. – Csak időre van szüksége.
- Műtét nélkül kevesebb, mint egy hete van. Nem azzal fogja tölteni, hogy a kapcsolatunkon töpreng.
- Hagyod, hogy meghaljon? – nézett rám Melanie.
- Mit tehetnék?
- Ami azt illeti, nekem van egy ötletem – szólalt meg Emmett. – Aludjatok egyet, aztán este találkozzunk a Woody’s-ban – és már el is illant.
Persze szóba sem jöhetett az alvás. Az agyam szét akart robbanni, és a gyógyszer sem segített rajta. Már öt éve ismertem Justint, de nem tudtam kitalálni, hogy mi járhat a fejében.
Nyolcra mentem a Woody’s-ba, ahol Em már javában magyarázott a többieknek.
- Mit iszol? – tudakolta Michael, amint leültem.
- Semmit. Most inkább józan maradnék. Mi a terv?
- Gondolom, azt sejted, hogy Justin erre az egy hétre visszaugrik az időben – kezdte Emmett. – Nagy valószínűség szerint el fog kerülni minket, és… nos, dugni fog. Sokat. Mivel jó tanára volt.
- És mi az én szerepem ebben?
- Ott kell lenned körülötte, de úgy, mintha nem ismernétek egymást. Flörtölni, csábítani, lehetőleg a másik szeme láttára. Aztán meg kell várni, mit tesz.
- És mi van, ha azt hiszi, hogy csak ellenőrzöm?
- Meg kell próbálnod. – Sóhajtottam.
- Nem érzek magamban elég erőt hozzá. Úgy értem, amióta elvettem, nem szex-szeltünk mással, most meg nézzem, ahogy…
- Ha elég ügyes vagy, téged fog felszedni – nyugtatott Em. – Csak legyél az a Brian, akibe beleszeretett. – Bólintottam.
- Rendben.
Otthon magamra vettem a legkihívóbb ruhámat, és belevetettem magam az éjszakába.
- Helló, mindenki. Mr. „dugásban hiszek nem a szerelemben” visszatért.
Bevallom, nem fűztem nagy reményeket az akcióhoz. Hiszen Justin az utóbbi egy hetet is inkább a barátaival töltötte, nem holmi idegenek dugásával.
A pulthoz oldalaztam, hogy rendeljek egy italt, és amint a parkett felé fordultam, megláttam Őt. Mintha hirtelen én is négy évet fiatalodtam volna. Odadörgölőzött a sráchoz, akivel épp táncolt, az meg nyugodtan érezhette megtisztelve magát.
A francba, már csak attól felállt a farkam, hogy néztem a csípőriszálását.
Legurítottam az italt, közben felidéztem magamban Emmett tanácsait. Tegyek úgy, mintha nem ismerném. Legyek az a Brian, akibe beleszeretett.
Mire megint megfordultam, Justin már sehol nem volt. Leküzdöttem a késztetést, hogy a sötétszobába rohanjak.
- Egy Cosmót – hallottam meg a hangját magam mellől. Nyeltem egyet, majd lazaságot színlelve táncba kezdtem egy pasival.
Szerettem volna Justinra nézni, hogy vajon mit szól ehhez, de azzal tutira lebuknék.
Hagytam a fickónak, hogy leszopjon, sőt, még meg is dugtam, csak egész egyszerűen Justint képzeltem a helyére. Kezdtem komolyan aggódni saját magam miatt is. Oké, hogy sokat bántottam a szöszit, ő viszont most kamatostul visszaadja azzal, hogy nem vállalja a műtétet. Jelenleg fogalmam sem volt, mivel győzhetném meg.
Justin szemszög
Mikor megláttam Briant a Babylonban, hirtelen felrémlett előttem az a férfi, akibe évekkel ezelőtt belezúgtam.
Már akkor tudtam, hogy baj lesz, mikor felébredve megpillantottam az ágyam mellett. Úgy mosolygott, mintha minden rendben volna. Sejtettem, hogy nem érti majd, miért utasítom vissza a műtétet, és nem is fáradoztam azzal, hogy elmagyarázzam.
Mert mi lenne, ha meggyógyulnék? Brian pár napig boldog lenne, aztán megint csábítani kezdené a régi élete. Persze nem csak miatta döntöttem így.
Még alig múltam el húsz éves, de már kétszer megpróbáltak megölni, és ez nyilván jelent valamit. Megfutamodásnak tűnhet, de elegem van már a támadásokból, abból, hogy még a levegőért is meg kell küzdenem. És mivel itt van a lehetőség, hogy befejezzem, meg is teszem.
Debbie szomorú és értetlen arccal figyelte, ahogy összepakoltam. Utáltam a gondolatot, hogy megbántom, így távozás előtt hosszan megöleltem.
- Köszönök mindent, Debbie. Szeretlek.
Választ nem várva beültem Ted mellé, aki vállalta, hogy elfuvaroz egy szállodába.
- Kösz mindent – mosolyogtam rá. – És ne feledd, a boldogság egyszer mindenkit megtalál.
A szállodában lezuhanyoztam, és kicsit rendbe tettem magam. A ruháim között turkálva eszembe jutott, hogy még végrendeletet sem írtam. De legalább a képeket már elküldtem a galériába.
A Babylonban táncoltam, ittam, dugtam, s megpróbáltam figyelmen kívül hagyni Briant. Azért azt láttam, amikor bement a sötét szobába egy pasival. Kicsit fájt, de ha őt ez teszi boldoggá, akkor áldásom rá.
Másnap sokáig aludtam, bár az nem rémlett, hogy miként jutottam vissza a szállodába.
Kimentem az erkélyre, s bámultam az utcát, ami lassan megtelt emberekkel. Tényleg itt akarom hagyni ezt? Elmennék, mert pár ember úgy gondolta, nem érdemlem meg, hogy éljek?
Vic. A név szinte sikított az agyamban. Ő még szeretett volna élni, a szerelmével az oldalán, de a nagy égi forgatókönyvíró másként gondolta.
Anya. Könnyek szöktek a szemembe. Ugyan sokat veszekedtünk, de elfogadta a másságomat, az életvitelemet, és ennél nagyobb ajándékot nem is adhatott volna nekem.
Brian. Ő ugyan nem halt meg, de majdnem. Mihez kezdtem volna nélküle? A féloldalas mosolya nélkül, a csillogó barna szeme nélkül, amivel néha büszkén, vágyakozva, és nagy ritkán szerelmesen néz rám?
Valóban itt tudnám hagyni? Tudnám. De akarom is?
QaF
Lindsayt kedd reggel hatalmas, becsomagolt képek fogadták, amint belépett a galériába. Egy kicsit meglepődött, pedig Justin jelezte, hogy elküldte neki őket.
Az asztalon egy lezárt boríték várta.
Kedves Lindsay! Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy a képek sikeresen megérkeztek. Arra kérlek, hogy NE nézd meg őket.
Találkozunk kilenckor.
Sokszor ölel: Justin
- Kilenckor? – motyogta, majd az órára pillantva megállapította, hogy fél kilenc. – Justin nem tudja, mit kér azzal, hogy fél órát várat.
Viszketett a tenyere, és már majdnem megragadta az egyik csomagolást, mikor mögötte kinyílt az ajtó.
- Mel! – kiáltotta meglepetten. – Mi az? Baj van a gyerekekkel?
- A szomszédra bíztam őket. Justin hívott, hogy jöjjek, mert mutatni akar valamit.
- Úr Isten, csak nem megint búcsúzkodik?
Kilencig mindenki megérkezett, és Lindsay sejtése beigazolódni látszott.
- Én ezt nem bírom elviselni – fakadt ki Debbie. – Miért csinálja ezt? Hát nem látja, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz mindannyiunknak?
Brian úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes összeesni, Michael sápadt volt, Emmett a kezét tördelte.
Mikor kilenc óra lett, s kinyílt az ajtó, mindenki elégedett sóhajt hallatott.
Justin szemszög
- Sziasztok – köszöntem szélesen mosolyogva.
A társaság nem viszonozta, de hagytam, hogy megemésszék a látványt. Tegnap délután villámgyorsan csináltattam egy öltönyt, mely ezüstösen csillogott a fényben, és amit a fehér ing még inkább kiemelt.
- Kurva jól nézel ki – mondta Ted, mire Em vállon ütötte. – Miért, talán nincs igazam?
- A leghatározottabban igazad van, és még enyhén is fogalmaztál – vélte Melanie.
- Köszönöm. Reméltem, hogy nem lesz túl sok.
Brian, aki eddig a falat támasztotta, most elindult felém, amitől felgyorsult a szívverésem.
- Justin, nem akarom megmondani, mit tegyél – kezdte suttogva. – De ha ez egy újabb búcsúceremónia, akkor figyelmeztetlek, hogy többen nem fogják tudni elviselni.
- Semmi baj, Brian – mosolyogtam rá, és még a karját is megérintettem futólag. – Tudom, mit csinálok.
- Ebben sosem kételkedtem. – Nos, én párszor igen, de ezt nem mondtam meg neki.
- Nos – szedtem össze magam. – Hálás vagyok, hogy időt szakítottatok rám, megpróbálom rövidre fogni. Lindsay megengedte, hogy elhozzam ide a képeimet. Rövid ideig ki lesznek állítva, aztán mindenki elviheti a sajátját. – Értetlenkedő pillantások kereszttüzében magamhoz ragadtam az első képet. – Ted. – A férfi kicsit összerezzent.
- Igen?
- Sokat tanultam az egész napos túránk során, és remélem, hogy én is tudtam segíteni neked. Annyi szomorú dolog van mögötted, és hiszem, hogy ugyan ennyi jó dolog van még előtted. Mert a boldogság mindenkit megtalál.
Megfordítottam a képet, és láttam Ted arcán, hogy nagyon erősen küzd a könnyeivel.
- Ó – motyogta, majd a kép átvétele után hosszan megölelt. – Köszönöm.
- Szívesen. – Szipogva folytattam. – Emmett.
- Jelen. – A férfi most nem hozta szokásos, harsány formáját, ami megrendített.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem a legmélyebb érzéseidet is. Szeretném, ha ugyan olyan hajtűdobáló maradnál, mint voltál. Ja, és kerüld a templomokat. – Elmosolyodott, mikor átvette a képet. – Teddel vagy rajta, mert azt kívánom, hogy mindig emlékezzetek erre a barátságra.
- Köszönöm!
- Szívesen. Linds és Mel. – A lányok közelebb sétáltak. – Azt hiszem, nektek már mindent elmondtam. És, ha valamiben egész biztos vagyok, az az, hogy a ti szerelmetek örök.
- Justin! – motyogta meghatottan Lindsay. – Ez a festmény gyönyörű! – Sírva borultak a nyakamba.
- Köszönöm, hogy befogadtál, mikor arra volt szükségem – mondtam Michaelnek. – Rage közelebb hozott minket, amiért örökké hálás leszek neki. És ne feledd, a szerelem mindent legyőz.
- Az biztos – motyogta, mikor meglátta a Bennel közös képét. – Tudom is, hogy hová teszem.
Kezembe vettem a megmaradt három képből az egyiket, és éreztem, hogy ennek az átadása lesz az egyik legnehezebb.
Debbie, a második anyukám felszólítás nélkül állt meg velem szemben. Láttam a könnyeket, amik lefolytak az arcán, és azokat is, amelyek még a szemében remegtek.Szó nélkül nyújtottam felé a festményt, és reméltem, hogy a rajta lévő dolgok kifejezik az érzelmeimet. Mert egy kép többet mond ezer szónál.
Brian egy pillantást vetett a képére, majd megcsókolt, de mintha ugyanazokat a szavakat mondta volna nekem, amiket lefestettem: Örökké szeretni foglak.
- Az utolsó képen mindenki szerepel – mondtam akadozva, és magam elé emeltem az alkotást.
- És, tudni szeretném, hogy ráértek-e holnap? Reggel hétre írták ki a műtétemet.
- A műtét sikeres volt. Ön meg fog gyógyulni.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a fájdalomcsillapító mellett a nyugalom is elzsibbassza a testemet.
- Mikor jöhet haza? – kérdezte Brian.
- Ha nem lép fel semmi komplikáció, akkor pár nap múlva – felelte az orvos. – Most leginkább pihenésre van szüksége.
- Köszönjük – mosolyogtam kábán, mialatt távozott.
Brian azonnal rám vetette magát, és kicsókolta belőlem a szuszt is.
- Hm – motyogta sóhajtva. – Ezt már két napja is meg akartam tenni, amikor láttalak a Babylonban.
- Ne beszéljünk többet a múltról, oké?
- Oké.
- Teljesen új életet akarok kezdeni, és most szólj, ha te ebben nem akarsz részt venni.
- Részt akarok venni benne – mondta komolyan, majd hozzáérintette az ujján lévő gyűrűt az enyémhez.
- De nem lehetsz olyan, mint az elmúlt pár napban.
- Tudom.
- Dugnod kell másokkal is. – Megrázta a fejét. – Nem fogok megsértődni, Brian, hidd el. Persze a korábbi szabályok továbbra is állnak. Nincs csók, nincs ismétlés, és a lakásba senkit nem vihetsz. Nem akarom, hogy az történjen, mint a múltkor. Van egy életed, nekem is van egy, és van egy, ami közös.
- Alvás közben volt időd kigondolni ezeket, mi?
- Naná. Amúgy neked nem dolgoznod kéne?
- Ted bement, hogy ellenőrizze a dolgokat. – Elővette a mobilját, és tárcsázott. – Theodor, itt Brian. Mi a helyzet? – Csönd. – Szuper. Igen, magához tért.
- Szia, Ted! – kiáltottam vigyorogva.
- Még valami? – Amíg Ted beszélt a vonal másik végén, Brian egyre dühösebb lett. – Most már mindegy. Nem, nem haragszom, úgyis megtudta volna. Igen, majd találkozunk.
- Rossz hírek? – kérdeztem, miután vonalat bontott.
- Andrew bement a céghez. Ted elmondta neki, hogy kórházban vagy, úgyhogy most ide tart.
- Hm, úgyis beszélnem kell vele. Te meg menj.
- Nem hagylak itt vele kettesben.
- A többiek… nincsenek itt?
- Dolgozniuk kell. – Bólintottam, és meg is értettem az indokot, de közben arra gondoltam, hogy biztos nagyon megbántottam őket a búcsúzkodással.
- Nem lesz semmi baj. Andrew sosem akart rosszat nekem. Talán még nem is tudja, hogy mi történt velem igazából.
- Szóval, menjek be a céghez, ami az én életemhez tartozik, te pedig beszélsz Andrew-val, aki a te életed része – foglalta össze a lényeget Brian.
- Valahogy úgy.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod.
- Juj.
- A bizony. Kezdhetsz készülődni a hétvégi dugatonra.
Justin szemszög
Andrew a kezébe temette az arcát, valószínűleg a könnyeit próbálta visszatartani.
- Annyira sajnálom – motyogta megtörten.
- Nem a te hibád.
- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a volt feleségem tervelte ki az egészet. Pont, hogy az én hibám.
- Figyelj, nem azért mondtam el neked, mert haragszom, hanem, mert úgy gondoltam, jogod van tudni. Megpróbálom túltenni magam rajta, javaslom neked is ugyanezt.
- Oké. – Váratlanul felpattant. – Jézusom, azt mondod, Abigail börtönben van?
- Én úgy tudom – bólintottam bizonytalanul.
- Akkor kinél vannak a gyerekeim?
- Ó – nyílt kerekre a szemem. – Fogalmam sincs.
- Rohannom kell. – Kapkodva megölelt. – Köszönöm mindent, és sajnálom. Hidd el, tényleg szeretlek. – A szemembe nézett, gyors búcsúcsókot lehet a számra, majd távozott.
Erőt vettem magamon, lecsillapítottam heves szívdobogásom, és még véletlenül sem érintettem meg a számat. Most azonnal fogat kellene mosnom, nehogy Brian megsejtsen valamit, de nem bírtam mozdulni. Hiszen épp most lépett ki az életemből egy számomra nagyon fontos személy, akivel, ha nem szeretném olyan mélyen Briant, lehetett volna valami. De ezen már kár gondolkodni. Életben maradok, és ez a lényeg.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése