Veled és nélküled 8. fejezet

Elérkezett Linds és Mel napja.

8. fejezet: Lindsay és Melanie napja

 - A lányok meg fogják érteni, ha lemondod.
 - Brian, ne idegesíts fel. Találkozni fogok velük, és kész.
 - Ha magadra nem is, legalább a többiekre legyél tekintettel. – Felvontam a szemöldököm.
 - Mit akarsz ezzel?
 - Azt hiszed, nekik kellemes a tudat, hogy búcsúzkodsz? Mindannyian tudják, hogy hamarosan elmész, de nem mondhatnak semmit, mert megtiltottad, hogy bárki is beszéljen az állapotodról. Szóval rohadtul önző dolog, amit művelsz.
 - És akkor mégis mit kellene csinálnom? – kiabáltam vissza. – Üljek itthon, és zokogjak?
 - Azt nem mondtam, de talán nem kellene úgy tenned, mintha minden rendben lenne.
 - Persze, mondja ezt az, aki majd’ leesett a lábáról, de még akkor sem mondta el senkinek, hogy rákos!
 - Justin, te nem vagy olyan, mint én. Te mersz segítséget kérni, és ezt tisztelem benned.
 - Kérnék segítséget, ha lenne esély a gyógyulásra, de nincs.
 - Nem igaz – mondta keményen. – Charles még bízik.
 - Mire megjönnek azok a rohadt eredmények, én már rég egy koporsóban fogok feküdni. – Brian elfordult. – Látod, neked sem kellemes, mikor felemlegetem, ezért addig nem veszek róla tudomást, amíg normálisan tudok lélegezni. Még Ethennek sem mondtam el!
 - Mégis miért mondtad volna el neki? Nem külföldön van? – Nem lepett meg, hogy Brian tud Ethen utazásáról. Még az is lehet, hogy ő maga vette rá a srácot a távozásra.
 - Hazajött. Nem láttad a tévében?
 - Nem – felelte komoran. – Szóval találkoztatok?
 - Igen, pár nappal ezelőtt. Ma meg ott voltam a stúdióban, mikor ország-világ előtt bevallotta, hogy meleg. – Brian szusszantott.
 - Gondolom, ez imponált neked.
 - Meglepett a bejelentése, de aztán meg azt állította, hogy azért csalt meg, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis visszamegyek hozzád.
 - Önfeláldozás?
 - Ja.
 - A kis pöcs.
 - Ja.
 - Ezek után miért érdemelné meg, hogy tudasd vele az állapotod?
 - Szeretném, ha hozva virágot a síromra, és komponálna egy dalt a temetésemre.
 - Justin! – kiáltotta elborzadva.
 - Vajon benne lennének egy négyes partiban?
- Justin! – kiáltás, már elfulladva.
 - Valld csak be, hogy elképzeltél velük. – Behunyta a szemét. – Ethen nem az eseted, tudom, de Andrew…
 - Most fejezd ezt be! – Hogyne, majd biztos!
 - Andrew nagyon jó pasi. Majdnem olyan jó, mint te. – Brian elkapta a fejem, és keményen megcsókolt.

 - Zavarunk? – Mel hangjára azonnal szétrebbentünk.
 - Nem! – mondtam sietve. – Már annyi az idő?
 - Annyi bizony – felelte somolyogva Linds. – De visszajöhetünk máskor is, ha dolgotok van.
 - Dehogy – mondtam, mielőtt Brian helyeselhetett volna. – Brian úgyis indul az irodába.
 - Kösz, hogy emlékeztetsz.

 - Hová megyünk? – érdeklődtem, mikor már az utcán sétáltunk.
 - Elmegyünk abba a moziba, ahol először láttunk egymást – felelte Mel.
 - A többi legyen meglepetés – mosolygott Linds.
 - De, ugye nem hangversenyre visztek?
 - Óó, soha többé! – vágta rá Lindsay.
 - Én örültem, mikor elhagytad Briant.
 - Mel! – pirított rá a másik.
 - Sajnálom, de ez az igazság. Brian túl magabiztos és öntelt volt, azt hitte, Justin mindig ott lesz neki, mint valami öleb. Elhagytad, kétszer is, amivel sikerült felnyitnod a szemét.
 - Oka van annak, hogy nem csíped, vagy egyszerűen csak nem tetszik az életmódja?
 - Erre majd akkor válaszolok, ha kettesben leszünk.
 
 - Ebben a moziban találkoztatok? – kérdeztem fintorogva, mikor megálltunk az épület előtt.
 - Nem tegnap volt, az biztos – mondta Mel, majd megcsókolta a másikat. – Nyomás befelé!
 - Emlékszem, hogy a leghátsó sorban ültem – kezdte Linds, miközben helyet foglaltunk a kissé ütött-kopott székeken. Féltem, hogy beszakad alattam. – Mindenki menekült mellőlem, borzasztó rossz hangulatban voltam.
 - Brian miatt – tette hozzá Melanie.
 - Késett, a… tudod, mim, így azt hittem, terhes vagyok, Brian meg pont akkor vallotta be, hogy meleg. – Vigyorogtam.
 - Kínos volt?
 - Nagyon! Szerencsére pár óra múlva megjött, szóval azóta sem tud erről a kis pánikról.
 - Szóval, itt ültél…
 - Ja, igen. Mogorva képpel próbáltam felfogni valamit a filmből, mikor levágódott mellém egy barna hajú szépség. – Összemosolyogtak.
 - Megkérdeztem, hogy milyen a film.
 - Szar, feleltem én.
 - Akkor miért nem iszunk meg valamit?
 - És megittunk valamit – mondta Lindsay.
 - Sok valamit – bólintott Mel.
 - De, te akkor még nem voltál leszbikus, ugye? – kérdeztem a szőke nőtől.
 - Nem, de a férfiak sem vonzottak túlságosan.
 - Neked tehát Mel volt az első. – Bólintott. – Mel?
 - Voltam már korábban is nővel, de mikor megláttam őt a félhomályban, összefont karokkal, tudtam, hogy meg kell szereznem.
 - A filmből semmit nem láttatok?
 - Az Elfújta a szél volt az, ha jól emlékszem – válaszolta Lindsay.
 - Fúj, azt utálom – mondtam fintorogva.
 - Nyugi, egy olyat választottunk, ami biztosan tetszeni fog. – Lekapcsolódtak a villanyok.
 - Azt hittem, már nem üzemel.
 - A tulaj régi barátom, szóval megkértem, hogy indítsa el nekünk a filmet – mondta Melanie.

A vászon kivilágosodott, aztán megjelent rajta egy felirat: Latter days

 - Ne már! – kiáltottam fel másfél óra múlva. – Nem lehet így vége! Ez… Most akkor együtt maradtak?
 - Fogták egymás kezét – mutatott rá Linds.
 - Az még nem jelent semmit – vetettem ellen.
 - A te fantáziádra bízzák – felelte Mel. – Ha úgy akarod, hogy együtt maradjanak, akkor együtt is maradnak.
 - Borzasztó, hogy mikre nem képesek a szülők, ha terrorizálni kell a gyereket – jegyeztem meg, mikor kiléptünk az ajtón. Pislognom kellett a fénytől. – Szegény Aaron felvágta az ereit, mert egy csapat öregemben azt állította, hogy mocskos.
 - Mi ebből a tanulság? – kérdezte Mel.
 - Soha ne kezdj misszionáriussal?
 - A szerelem mindent legyőz – válaszolta Lindsay.

Ha jobban belegondolok, ez tényleg így van. Annak idején engem is próbáltak lebeszélni Brianről, de nem hallgattam rájuk. A legjobb példa viszont Michael és Ben. Még a betegség sem tudott közéjük állni.
 
A mozi előtt szétváltunk, Mel elment a munkahelyére, én és Linds pedig a nő galériája felé vettük az irányt.

 - A rajzolás volt az életem, de nem lehettem volna világhírű művész, mert nem volt annyi tehetségem, mint például neked. – Elpirultam.
 - Tényleg így gondolod?
 - Mindenképpen. Ha van olyan képed, amit szívesen kiállítanál, vagy eladnál…
 - A diplomamunkámra már nem lesz szükségem, szóval azokat odaadhatom. – A nő sóhajtott.
 - Minden nap imádkozom érted, Justin. Nem tudom, van-e értelme, de hiszem, hogy segít. Mert ez így nagyon igazságtalan.
 - Nekem mondod? – nevettem fel szárazon. – Nos, akkor mesélj magadról! Addig rendben, hogy Melanie volt számodra az igazi, de mi történt utána?
 - Elvégeztem az egyetemet, és azonnal állást kaptam egy galériában. Mel még tanult pár évig, aztán elhelyezkedett, mint ügyvéd. Az életünk ezen része meglepően jól alakult, szemben a másikkal. – Kulcsot vett elő, és kinyitotta a galéria ajtaját. Nyomban megcsapott a festmények jellegzetes illata. – A szüleim Briant sem kedvelték túlságosan, de mikor bemutattam nekik Melt, teljesen kiakadtak. Talán még ki is tagadtak volna, ha Melanie elő nem áll azzal, hogy bepereli őket. Persze mindenki tudta, hogy nem tenné meg, de a szüleim így is eléggé megijedtek. Éveken keresztül szóba sem álltak velünk, akkor kértem tőlük segítséget, mikor össze akartunk házasodni Mellel. – Miközben hallgattam, megcsodáltam pár képet.

 - És, mi volt azzal a férfival? – kérdeztem habozva.
 - Nem tudom, de tényleg – vallotta be. – Megmondtam neki, hogy leszbikus vagyok, de ő továbbra is próbálkozott, aztán egyszer csak megtörtént. Brian ezt úgy fogalmazta meg, hogy vannak az életemben olyan szakaszok, amikor nem vetek meg egy kemény szerszámot. – Megcsóváltam a fejem.
 - Nem is Brian lenne, ha nem lett volna valami hozzáfűzni valója. – Sóhajtottam. – Te sem tudod, mi baja Mellel?
 - Nem. Hacsak nem az zavarja, hogy Mel sokkal okosabb, mint ő.
 - Hogy vettétek rá, hogy spermát adjon?
 - Azt mondtam neki, hogy ennyivel tartozik nekem.
 - És megtette?
 - Úgy ismered? – Mosolyogva ráztam meg a fejem. – Miután ez nem jött be, elkezdtem hízelegni. Hogy az ő csodás idomait és génjeit muszáj átörökíteni valakibe. Sajnos nem volt túl sok érv, amit felhozhattam, de amint megemlítettem, hogy a szülei sem piszkálnák többet, ha lenne egy gyereke, azonnal belement. A születésénél pedig te is ott voltál.
 - Inkább csak a névadásnál. De ennek az aprócska momentumnak köszönhetem, hogy máig része vagyok az életeteknek. Egyébként nem bántad meg, hogy Gus lett a neve?
 - Egy pillanatig sem. Ha nem tetszett volna a név, akkor nem engedtem volna, hogy azt kapja.
 - Majd, ha nagy lesz, meséltek neki rólam?
 - Természetesen – bólintott könnyes szemmel.
 - Brian ma reggel azt mondta, hogy… nem kellene csinálnom ezt a búcsúzkodást, mert fájdalmat okozok vele nektek.
 - Nos, valóban nem kellemes a tudat, hogy… hogy már csak rövid ideig leszel köztünk, mégis azt mondom, tegyél mindent úgy, ahogy szeretnél. Én, vagyis mi már csak abban reménykedünk, hogy még nincs veszve minden.
 - Pár nappal ezelőtt megvizsgált egy másik orvos.
 - Micsoda? És miért nem mondtad?
 - Még nem jöttem meg az eredmények, feleslegesen meg nem akartalak felzaklatni titeket.
 - Brian tudja?
 - Kénytelen voltam elmondani, mivel az orvost Andrew ajánlotta. – Linds felvonta a szemöldökét.
 - És miért segít neked?
 - Ennyit igazán megtehet.
 - Igaz. – Nézegettük a képeket még pár percig. – Ha eljuttatod nekem a képeidet, még a héten kiteszem őket, hogy az emberek megnézhessék.

Megöleltük egymást, és már nem tudtuk és nem is akartuk elrejteni a könnyeinket. Istenem, és nekem őket kell itt hagynom hamarosan.
 
Jócskán benne jártunk a délutánban, mikor sikerült elszakadnom a galériától és a csodás képektől.

 - Meg sem kell kérdeznem, hogy miért ide hívtál. – Melanie mosolyogva ült vissza a székébe. – Linds mesélte, hogy fontos neked a munkád.
 - Végül is, kinek nem az? Igen, fontos számomra a jog, mert ez az egyetlen eszköz, amivel erőszak nélkül lehet rendet tenni az emberek között. Az évek alatt sok olyan családdal találkoztam, akiknek én voltam az utolsó esélye, és boldog voltam, ha segíthettem.
 - Nehéz volt leszbikus zsidó nőként elhelyezkedned?
 - Az elhelyezkedéssel nem volt gond, csupán az iskolába való beilleszkedéssel, mivel akkor még nem igazán volt megszokott egy női ügyvéd, pláne, ha még leszbikus is. De ismersz, mindig megszerzem, amit akarok. – Somolyogva bólintottam.
 - A legelső pillanattól kezdve irigyeltem a kapcsolatotokat. Te és Linds testesítitek meg azt, amit én is el szerettem volna érni.
 - És el is érted.
 - Nem igazán – csúszott ki a számon.
 - Justin, mi a baj? – A térdemre támaszkodtam.
 - Brian megbánta, de ez nem lepett meg annyira. Azt javasoltam, hogy bírja ki velem, mert pár hónap múlva úgyis vége. – Melanie nem tűnt meglepettnek.
 - Úgy gondolom, hogy Andrew meg tudta volna adni neked azt a szeretetet és törődést, amire szükséged van.
 - Talán igazad van – bólintottam lassan. – De csak egyszer akart beszélni velem erről a dologról.
 - Igen, mert te is úgy gondolod, hogyha szeretsz valakit, el kell engedned, nem? Andrew tudta azt, amit a tegnapi interjú alapján Ethen is, hogy számodra mindig Brian lesz az első.
 - Lindsay sem tudna elfelejteni téged.
 - Megpróbáltuk egymás nélkül, de nem ment. – A nő átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. – Justin, nagyon nem szeretném, ha elmennél, de ha mégis így lesz, gondolj csak a szép dolgokra. – Megszorítottam a kezét.
 - Folyamatosan azokra gondolok.
 

A Mellel való beszélgetés nem tett jót nekem, mert felszínre hozta az érzéseimet Andrew iránt. Azért törődött bele ilyen hamar az elvesztésembe, mert tényleg szeretett? Ugyan egyszer sem mondtuk ezt egymásnak, de mivel hajlandó lettem volna vele menni New Yorkba, úgy gondoltam, az érzéseim nyilvánvalóak.

Este ötkor értem haza. Semmi kaja nem volt, de nem is voltam éhes.

Zuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. Pár óra, vagy pár perc múlva arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó. Brian hamar letusolt, átöltözött, majd távozott is. Engem talán észre sem vett. Kedvem lett volna sírni. Nem elég, hogy meghalok, még az utolsó napjaimat is így kell eltöltenem?
 
 
Brian szemszög
 
 - Theodor, ezek a tervek mehetnek a nyomdába.
 - Rendben.
 - Hívd fel az ügyfelet, hogy kész az anyag, ha ki lesz nyomtatva, jöhet.
 - Meglesz.
 - Rendelj valami kaját. Mr. Thomas megrendelését át kell nézni, szóval bent eszem.
 - Elintézem. Ugye nem bánod, ha elugrom fél órára?
 - Sürgős? Mr. Thomas holnap érkezik.
 - Blake meghívott egy kávéra, de természetesen le tudom mondani.
 - Ne mondd le. Azzal kellett volna kezdened, hogy randid van. Menj csak.
 - Egész biztos?
 - Igen, de igyekezz vissza.
 - Persze.

Bámultam még pár percig Ted távolodó alakját, és őszintén örültem a sikereinek. Saját magamról ezt már nem tudtam elmondani.

Theodor múltkori kioktatása még mindig az eszemben volt, s erős lelkiismeret furdalással is küzdöttem, mivel Justin is megtudta az igazat. Természetesen szerettem őt, aggasztott az állapota, de néha belém nyilallt a kérdés, hogy mikor lesz már vége ennek.

A tervekkel nem jutottam előrébb, de rövid időn belül Ted visszatért, és segített nekem. Sugárzott az arca, így a randi biztosan jól sikerült.
 
 - Brian, micsoda meglepetés!
 - Látni szeretném a fiam.
 - Persze, gyere be. – Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, mialatt Lindsay lehozta Gust a szobájából. – Nézd csak, ki van itt!
 - Hé! – mosolyodtam el önkéntelenül. – Mekkorát nőttél! – Gus a nyakamba borult.
 - Hiányoztál neki – mondta a nő.
 - Nekem is hiányzott. – Simogatni kezdtem a haját.
 - Beszéltél Justinnal?
 - Reggel óta nem.
 - Remélem jól érezte magát velünk.
 - Egész biztos. Csípi a leszbiket. – Linds somolygott.
 - Megígértem, hogy még a héten kiállítom a képeit. – Gus elkapta az ujjam. – Borzasztóan fog nekünk hiányozni.
 - Tudom – motyogtam halkan. Közben nyílt az ajtó.
 - Hahó, megjöttem!
 - Szia, Mel! – Lindsay kisietett elé, és csókolózni kezdtek. Eltakartam Gus szemét.
 - Kisfiam, nem nézheted, még a végén rémálmaid lesznek.

Melanie bejött a szobába, s a tekintetétől felállt a szőr a hátamon. Ha egy ilyen apróságon felhúzza magát, akkor nincs humorérzéke.

 - Justin köszöni a csodás napot – mondta a másiknak. – Megyek, eszem valamit. – És, mire visszajövök, már ne legyél itt. Ez volt a pillantásában, amit rám vetett.
 
Hazafelé menet megálltam a Kajáldánál, hogy megvacsorázzam, mivel emlékeim szerint a hűtő tök üres volt.

 - Szia, Deb – köszöntem a nőnek.
 - Szia. Nyúzottnak tűnsz.
 - Sokat dolgoztam.
 - Mit adhatok?
 - Hamburgert, krumplival.
 - Tápláló vacsora – mondta fanyarul, de azért felírta.
 - Sziasztok – álltam meg az asztal mellett, ahol a boldog házaspár, valamint Ted és Em ült.
 - Helló, Bri – csúszott beljebb Theodor, hogy le tudjak ülni. – Neked nem otthon kéne már lenned?
 - Neked meg nem csöndben kellene maradnod, miközben eszel? – vágtam vissza ingerülten.
 - Justin hogy van? – kérdezte Emmett. – Használja a Kánaánt?
 - Tegnap használta.
 - Holnap én vagyok a soros – mondta izgatottan Michael. – Minden elő van készítve. Ben, te is csatlakozhatnál, mivel nem kaptál külön napot.
 - Óó, szerintem Justinnak lesznek olyan kérdései, amire a választ nem szeretném hallani.
 - Én otthon fogom fogadni – mondta Deb. – Ha az a ház beszélni tudna!
 - Ki megy este a Babylonba? – kérdeztem közbe, mivel már elegem volt a témából.
 - Mindannyian – felelte Em, mire bólintottam.
 
Justint már alva találtam, így nem mondtam meg neki, hogy hová megyek.

A Babylon zsúfolásig megtelt, ami jó érzéssel töltött el.

 - Szóval ezért kérdezted, hogy ki jön ma este! – támadott le Emmett. – Otthon hagytad Justint, egyedül?
 - Már aludt.
 - Ja, és lehet, hogy már fel sem ébred, te meg itt múlatod az időt – mondta ingerülten Michael. – És… hol a pokolban van a gyűrűd?!
 - Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá, ahogy egyikőtöknek sincs!
 - Justin barátai vagyunk – érvelt Ted.
 - Egy francokat! – kiáltottam magamból kikelve. – Csak sajnáltatja magát, körbehízeleg titeket, hogy minél jobban zokogjatok a temetésén!
 - Brian… - motyogta Ben döbbenten.
 - Az senkit nem érdekel, hogy én hogy vagyok? Hiszen nekem kell együtt élnem egy halálos beteggel. Miért nem engem sajnáltok inkább?

Dermedt csend állt be, mindenki arcán megdöbbenést láttam, aztán egy kéz nehezedett a vállamra.
 - Mi van? – fordultam meg, de addigra az ököl már be is csapott, megtántorodtam az ütéstől. Senki nem segített, az idegen eltűnt, a szemem előtt csillagok táncoltak.

 - Mi a franc volt ez?
 - Andrew – jött a tömör felelet.
 - Mégis mit képzel magáról?
 - Megtette, amit nekünk kellett volna – mondta Michael. – Hogy mondhatsz ilyet Justinról?
 - Na, hirtelen hogy véded! – mondtam gúnyosan. – Már elfelejtetted, hogy egyszer miatta ütöttelek meg?
 - Csúnyákat mondtam róla, szóval megérdemeltem.
 - Úgy látom, semmit nem fogtál fel abból, amit a múltkor mondtam neked – állapította meg Ted.
 - És úgy látszik, ti sem fogtátok fel, hogy semmi közötök az ügyeimhez! Elegem van már abból, hogy folyton számon kértek rajtam olyan dolgokat, amiket nem akarok megtenni.
 - Hűséget esküdtél neki – mondta halkan Ben.
 - Megbántam – csúszott ki a számon, de ha lúd, legyen kövér, nem? – Viszont nemsokára úgyis özvegy leszek.
 - Csalódtam benned – mondta Michael, majd mindannyian távoztak.

A szavak valahogy maguktól csúsztak ki a számon, és félig-meddig komolyan is gondoltam őket. Legurítottam még egy pohár italt, majd átvágtam a tánctéren a sötétszoba felé.

Egy alak épp akkor igyekezett kifelé. Azonos magasságúak voltunk, a mellkasa olyan kemény, mint az enyém, az arcát viszont nem láttam tisztán.

Visszatoltam a szobába, végig a folyosón, majd egy üres falfelülethez támasztottam. Mikor lerántottam a nadrágját, szinte éreztem, hogy az esküm semmivé foszlik.