Terápia - Kedd

Kedd, 10: 00, Arthur

„Megvan mindenem, még sincs semmim.”

A teámat töltöttem ki, mikor kopogás, engedély, figyelmeztetés, akármi nélkül kinyílt a bejárati ajtó, s belépett a helyiségbe az új páciensem. Egy kollégám küldte hozzám, mert ő sehogy sem boldogult vele, de ennél többet nem volt hajlandó mondani. Kezdtem érteni, mi hozhatta ki őt a sodrából.

A magas, szőke, harmincas fiatalember körülnézett, de úgy, mintha minden és mindenki az övé lenne. Nyilván megszokta már, hogy az emberek a lába elé borulnak, és nem tetszett ugyan a gondolat, de tudtam, hogy én leszek az, aki kiábrándítja. Legalábbis megpróbálom.

-         Jó napot! – köszöntem mosolyogva. – Arthur Pendragon?

-         Miért, talán valaki mást várt? – kérdezett vissza flegmán, s leült a székembe.

-         Egyáltalán nem, csupán biztos akartam lenni benne, hogy Ön az.

-         Nem olvas újságot?

-         Hogy jön ez ide?

-         Híres ember vagyok – közölte.

-         Óó, vagy úgy. – Valószínűleg azt várta, hogy hanyatt esek a megtiszteltetéstől. – Nos, ebben a szobában minden ember egyenlő.

-         Hogy? – kérdezte értetlenül.

-         Nem fogom Önt másként kezelni csak azért, mert híres és gazdag.

-         Miért nem? – tudakolta teljesen őszintén. – Mások ezt teszik.

-         Mindenki úgy viselkedik a jelenlétében, mintha Ön egy király lenne? – érdeklődtem, s helyet foglaltam a kanapén. Jelenleg jobbnak láttam, ha nem követelem vissza a székem.

-         Igen.

-         Ez fontos magának?

-         Hogyne lenne az! Csak azt kapom, amit megérdemlek.

-         Azért, mert híres?

-         Pontosan – villantott rám egy mosolyt. Hűha, ez hosszú meccs lesz.

-         Miért jött el hozzám, Mr…

-         Ne, csak ezt ne – tette fel a kezét. – Legyen csak Arthur. Ha már nem hajlandó királynak szólítani.

-         Rendben, tehát, Arthur. Miért keresett fel?

-         Mert az a másik agyturkász azt mondta, jönnöm kell. Másodvélemény, vagy mi a franc.

-         Meddig jutottak el Dr. Sweets-szel?

-         Addig, hogy közölte velem, rossz a házasságom.

-         Erre Ön?

-         Kiakadtam, természetesen.

-         Tehát maga szerint semmi gond nincs a házasságával?

-         A házasságom tökéletes – válaszolta önérzetesen, de tudtam, hogy hazudik.

-         Akkor kérem, mesélje el, miért volt szüksége Dr. Sweets tanácsaira.

-         Nem volt szükségem… - kezdte, de aztán meggondolta magát. Mélyet sóhajtott. – Igazság szerint, majdnem meghaltam. – Aha, kezd alakulni. – Persze többször is próbáltak már megölni, hiszen a vagyonommal egyenes arányban nő az ellenségeim száma, de… ez miattam történt. Úszni voltam, és begörcsöltem. Ha nincs a közelben az egyik… kollégám, akkor biztosan megfulladtam volna.

-         Hogyan élte meg ezt az eseményt? – Összepréselte a száját.

-         Nem kérhetné el az aktámat a másik dokitól? Felesleges lenne elmondanom újból.

-         Véleményem szerint igenis hasznos lenne felidéznie még egyszer az esetet. Most talán olyat is megláthat benne, amit akkor még nem. Kérem – tettem hozzá halkan.

-         Mondjam azt, hogy lepergett előttem az életem? – kérdezte gúnyosan, aztán keserűen nevetett. – Nem, semmi ilyesmi nem volt. Csak lebegtem, és… vártam, hogy vége legyen, és csatlakozhassak a szüleimhez. – Nem kérdeztem rá, hogy a szülei meghaltak-e, hiszen nyilvánvaló volt. Az arca rándulásából arra következtettem, hogy ez egy érzékeny téma, amire akkor lesz érdemes visszatérnünk, ha elkezd jobban megbízni bennem. Ami el fog tartani egy darabig. – Az életem egyhangú, amióta apám rám bízta a céget. Csak felkelek reggel, bemegyek dolgozni, teszem, amit tennem kell, aztán hazamegyek a csodás nejemhez, aki vacsorával vár. Megkérdezi, milyen volt a napom, én pedig elmesélem, hogy hány ponttal ugrottak meg a részvényeladások. Nem ért hozzá, de szívesen hallgatja. Később megnézünk valami vetélkedőt, aztán lefekszünk. Aludni. Mert nem is emlékszem, mikor szexeltünk utoljára.

-         Próbált ezen változtatni? – hangzott a kérdésem.

-         Min?

-         Dolgozott a szexuális életük feljavításán?

-         Mit jelentsen ez? – háborodott fel. – Nem azért jöttem, hogy ezt elemezzük.

-         Akkor miért jött? Mert egyenes választ ez idáig nem adott. – Csendben bámult pár pillanatig, aztán felpattant. Szőke haján megcsillant a napfény.

-         Nem kívánom – bökte ki végül.

-         Elmondta ezt neki?

-         Még csak az kéne!

-         Pedig biztosan érzi, ha ilyen közel állnak egymáshoz. A neje szokott kezdeményezni az ágyban? – Megrázta a fejét. – Szóval neki is megfelel így a helyzet?

-         Azt hiszem. – Kinézett az ablakon. – Már arra is gondoltam, hogy van valakije. – Tipikus!

-         Észlelt erre utaló jeleket? – Habozott.

-         Talán. Van egy kollégám, aki rendszeresen megjelenik nálunk. Úgy vettem észre, remekül kijönnek. Több mint remekül.

-         Ez fáj Önnek? – Nem felelt. – Eszébe jutott már, hogy esetleg Ön és jobban érzi magát más társaságában? – Nem nézett ugyan felém, mégis láttam, hogy a sápadt arcra piros rózsák kúsznak fel. Sikerült zavarba hoznom.

-         Semmi értelme nem lenne – mondta csöndesen, valószínűleg csak magának.

-         A baleset után elkezdett már újra dolgozni? – tereltem másfelé a beszélgetést.

-         Igen. Egyetlen napot sem hagyhatok ki.

-         A felesége hogyan kezelte az esetet? – Felhorkant.

-         Nagyszerűen, mint mindig. Ápolt, mellettem volt, megnyugtatott. De nem kérdezte meg, mit kerestem annál a tónál, amikor a cégnél is, és otthon is van medencénk.

-         A természet nyugtató hatással lehetett Önre.

-         Hogyne – hagyta jóvá kis éllel a hangjában.

-         Említette, hogy a tó környékén járt egy kollégája – mondtam tovább. – Együtt mentek?

-         Még véletlenül sem – sietett a válasszal. – Ott lakik.

-         Pardon? – Azt hittem, rosszul értettem, de a mosolyából ítélve nem így volt.

-         Az erdőben lakik. Van egy gyönyörű kis faháza. Nincs benne se tévé, se áram, semmi. Amikor először jártam ott, teljesen lenyűgözött. Igazából így találkoztunk. – Nosztalgikus félmosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy visszatelepedett a fotelba. – Meg akartam venni tőle, mert beleszerettem. De esze ágában sem volt eladni. Aztán kiderült, hogy pont olyan területen dolgozik, ami egybevág az én cégem profiljával, szóval felvettem tanácsadónak. De akkor sem adta el a házat. – A kezét kezdte bámulni. – Barátok lettünk. Felajánlotta, hogy mehetek úszni, amikor csak akarok. Aznap délután felhúztak a cégnél, ráadásul kiderült, hogy Gwen… a nejem, nem tud teherbe esni. Szóval nem voltam éppen jó passzban. Nem így kellett volna úsznom. – Csendesebben folytatta: - Ezért az én hibám.

Egy darabig hagytam, hadd uralkodjon a csend, aztán előrébb dőltem, kezeimet összekulcsoltam a térdemen.

-         Megváltozott Önben valami akkor, igaz? – A szemembe nézett, s aprót bólintott. – Ez egyáltalán nem szokatlan azoknál, akiknek halál közeli élményben volt részük.

-         Igen, a másik csóka már felhívta rá a figyelmem – morogta türelmetlenül. – Tud valami új információval is szolgálni, vagy feleslegesen töltöttem itt az időmet?

-         Diagnózist vár egyetlen alkalom után?

-         Ez csak természetes.

-         Mert maga mindig mindent elsőre megkap.

-         Örömmel látom, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot. – Elmosolyodtam, ami meglepte.

-         Szeretném, ha minden kedden meglátogatna.

-         Sajnálom, de nem az esetem.

-         Ahogy a felesége sem – mondtam könyörtelenül. – Ön nem érzi jól magát a nejével.

-         Ez nem igaz! Szeretem őt.

-         Igen, ez igaz – hagytam jóvá. – De nincs meg a házasságukban a szenvedély, a tűz. Azt mondja, a felesége talán megcsalja. Önnek megfordult a fejében valaha hasonló?

-         Hogy megcsalom Gwent? – kerekedett el a szeme. – Soha!

-         És amikor a partra húzta a kollégája? – folytattam a kérdezést. – Nem érzett semmit, mikor a parton feküdtek csurom vizesen, egymás karjaiban?

-         Ebből elég! – pattant fel, s nyomban el is fordult, de már későn. Még a zakó sem tudta elrejteni az izgalmát. – Köszönöm az élvezetes társalgást – mondta maró gúnnyal, mialatt kihalászott a tárcájából egy köteg bankjegyet. Az összest az asztalra dobta. – Most találkoztunk először, és utoljára. További kellemes napot. Biztosan akad még olyan szerencsétlen, akinek tönkreteheti a napját. – Az ajtó hangosan csattant mögötte.

Arthur Pendragon erősen nárcisztikus személyiség. Gazdag, híres, mindene megvan, tehát, ha úgy vesszük, van is mire beképzeltnek lennie. Ugyan akkor boldogtalan. Bárki, aki hosszabb ideig a szemébe néz, megláthatja a szomorúság apró villanásait. A boldog házassága csak álca, hogy elrejthesse vele a valódi érzéseit és vágyait. A nejét nem találja vonzónak, bár valószínűleg tényleg szereti, de nem adhatják meg egymásnak azt, amit kell, s ezért máshol keresgélnek. Nem gondolom úgy, hogy kihasználják egymást, de ez a kapcsolat nem működhet így tovább.

A kolléga – Arthur egyértelműen vonzódik hozzá, de ezt még maga előtt is tagadja. A saját szavaival élve, „Semmi értelme nem lenne”, de azért szívesen megpróbálná, s még egy-két éjszaka a hideg ágyban a felesége másik oldalán, és lépni fog. Bár javasolnám neki, hogy előbb adja be a válópert.

Teendők – kideríteni, mi történt a szüleivel; többet megtudni a cégben betöltött szerepéről; kikérdezni a titokzatos, erdőben (?) lakó kollégáról; kinevelni a nárcizmusból.

Később átmentem a lakásomra, s megállapítottam, hogy mosnom és takarítanom kell. Merlinre, ilyenkor nagyon jól jött volna egy kis varázserő!